(The Kids Are All Right)
Színes, feliratos, amerikai vígjáték, 106 perc, 2010
Rendező: Lisa Cholodenko
Főszereplők: Anette Bening, Julianne Moore, Mark Ruffalo, Mia Wasikowska, Josh Hutcherson, Yaya DaCosta, Kunal Sharma, Eddie Hassel
Végre megérkezett az idei Oscar jelöltek közül az utolsó darab. Különös film ez, számos díjra volt jelölve, bizony meg is érdemelte volna, de sajnos az idei nagyon erősmezőnyben nem sikerült diadalt aratni. Mondjuk, ismerve a konzervatív bírák ízlését, ez nem is csoda. Mert hát legyünk őszinték: ez a film határokat feszeget. Olyan dolgokról beszél nyíltan, melyekről nem szokás. Pedig mennyivel egyszerűbb volna… Ideje volt, hogy valaki felvállalja ezt a terhet!
Nick és Jules boldog házasságban élnek. Ez jól hangzik, amitől furcsa a sztori, hogy mindketten nők. Lányuk, Toni, épp betöltötte a 18-t, kollégiumba készül. Fiuk Laser 15 éves, éli a kamaszok életét. Sem nekik, sem környezetüknek nem furcsa, hogy két anyukájuk van. De azért Laserben feltámad a kíváncsiság, és a gyerekek felkutatják az egykori sperma donort, aki mindkettejük apja. Így jelenik meg Paul a család életében, ami nem kis felforduláshoz vezet… A történetről nem mondok többet, mert innentől durva lenne kiadni a részleteket, egyszerűen látni kell az egészet.
Lisa Cholodenko veszélyes témát vet fel. Leszbikus nőkről nem szokás nyílt családi filmet készíteni. Ő azonban kellően bátor, és eléri a lényeget: valahogy mindenkinek természetes ez az egész… Jó a zene és jó a fényképezés, olyan kellemes, hagyományos családi mozis a hangulat. Persze a színfalak mögött feszülnek az indulatok…
5 zseniális színész és néhány kiváló epizodista a mellékszerepekben – ez a siker titka. Van előbb a két gyerek: Mia Wasikowska és Josh Hutcherson igazi kamaszok, akik kíváncsiak, akik nyitottak, talán kicsit elfogadóbbak az átlagnál. Mindketten nagyon jók a szerepükben. Mark Ruffalot eddig is kedveltem, sok filmben sok remek karaktert játszott, de ilyen jó még sosem volt. Kicsit esetlen, kicsit dilis, olyan ötvenes, akinek hirtelen előbukkan két felnőtt gyermeke. Olyan felnőtt, aki keresi helyét a világban, és a furcsa történetben mintha meg is találná… Ruffalo játéka nagyon kifinomult, nagyon lágy és nagyon szerethető. Remek színész és kiváló partnere a két hölgynek… Anette Bening öregszik, nagyon kemény, kicsit uralkodó. Julianne Moore pont az ellentéte: bizonytalan, útkereső, törékeny. Kiszámítható a konfliktus. A két nő egyszerre zseniális, párosuk nagyon erős és karakteres. Remek választás… Érdekes, hogy Julianne már nem fiatal, picit talán már nem is olyan szép, mégis olyan szerethető, és kedves, hogy azonosulunk mindennel, ami történik…
A konfliktus várható, a komikus és drámai jelenetek sűrűn váltakoznak, helyenként kellően mély és drámai a film, máskor vidám és szórakoztató. Jók az átmenetek, remekelnek a színészek, és minden nagyon a helyén van. Egyetlen fájdalmam van, amiért nem adtam meg a 10 pontot: a befejezés. Végül mindenki megtalálja helyét, mindenki esélyt kap a boldogsághoz, egyedül a donor az, akit csupán – immár másodszor – használtak, kihasználtak, aztán eldobtak. Pedig ő felnőtt a feladathoz, elvégezte a dolgát és készen állt a változásra: végzete azonban mégis visszavonhatatlan. Ez számomra fájdalmas volt: valóban ennyire igazságtalan az élet? Tényleg nem érdemelt volna legalább egy leheletnyi jelet arra, hogy az ő élete is egyenesbe fordul…? Ez számomra fájdalmas nyílt sebet okozott…
Remek film, méltó lett volna az Oscarra is. Rajongóknak kötelező darab, és melegen ajánlom mindenkinek, aki leckét venne toleranciából… Így érdemes!
Értékelés: 1 (Agyhalál) - 10 (Csoda!) skálán: 9 pont - Emlékezetes
