Az eredeti Vonat című írás még 2005-ben készült el, a Mütf Kulturális Estjén adtuk elő Oláh Edit és Zsedényi Dániel barátaimmal. Most - néhány év múltán - megszületett a folytatás...
2. rész
Napok múlnak, évek szállnak, mégis mintha semmi sem változna: ismét csak itt ülök ezen az átkozott vonaton. Odakint korom sötét a téli éjszaka, jeges ködpárák foltjai villannak fel a mozdony reflektorának fényében, mely mintha tűt szúrna a rideg és sötét világba, ahogy tova zötykölődik a hatalmas vasparipa. Nem mozdul semmi, nincs élet, nincsenek kalandok, csak a jeges merevség uralkodik a dermedt világon. Az állatok vackaikba húzódtak, az éji vadak sem portyáznak, kihalt minden. Csend van, nyomasztóan mély csend, melyben idegtépően hangosan csattognak a robogó szerelvény kerekei. Idebent félhomály, egyetlen negyvenes égő világítja meg a kocsit, a többi izzó rég kiégett vagy csak ellopták – jó magyar hagyomány szerint. A falak foltosak a dohányfüsttől, mely még most is ott gomolyog a zárt térben, pedig időtlen idők óta egyedül vagyok, s én biztos nem gyújtottam rá. Sem pipára, sem cigire sem jófajta szivarra. Ki volt hát? Már nem számít… Az ülések kopottak, a textil több helyen feslik már, hanyatlik a világ, megérett a pusztulásra. Odakint a mérhetetlen sötétség, idebent a csendes félhomály, talán már azt sem tudom, hová is tartunk. Mi a cél, mi a végső állomás, s vajon hol vár a pihenő…? Az ablak mocskos üvegében hirtelen megpillantom tükörképem, megdermedek a rémülettől: valami iszonyúan fáradt, idegen, sápadt arc néz vissza rám. Szürkés bőr, vörösre izzott szemek, egykori mosolyok kővé dermedt maradékai a ráncok, melyek barázdálják. Nem látom a lángoló tüzet, nem érzem a lelkesedést, csak egykedvűen tespedek és bámulok bele a végtelen sötétbe, mintha lenne valami értelme… Pedig nincsen. Álmok villannak fel, ahogy a gyengécske égő egy hirtelen kanyarnál árnyat vet a mocskos ablaküvegre, de ahogy jönnek, tova is tűnnek tüstént. Már nem éltet a külön világ, már nincsen görcsös elvágyódás. A Tündérek és Varázslók kora letűnt, ez már az ember világa. Hideg és kitaszító, dermedt és érzelemmentes, garantáltan nem a hősök magasztos tetteiről szól az ének. A könnycseppek felszáradtak rég. Csak vagyunk itt csendesen, apró fogaskerék a nagy gépezetben, csak tesszük a dolgunkat szürkén, kiszámíthatóan, csak semmi lelkesedés, csak semmi ifjonti hevület. Nincs szükség nagy idők tanúinak kétes emlékeire, nem kellenek elmúlt korok jelszavait kántáló megfáradt öregek, nem kell az arctalan tömegből kitűnni... Csak a csend van, az átkozott magány, mely beeszi magát az ember bőre alá, s onnan árasztja mindent elnyomó orrfacsaró bűzét. Jó lenne hozzád fordulni, kezed puha bőrét érinteni, szemeid csillogásában gyönyörködni, de már nem látom arcodat, a mágikus szempár emléke lassan a sötétbe vész, s felemészt mindent a gyilkos társtalanság. Ülök csak kábán és nem értem a világot. Hajdan volt tüzünk mikor adta fel lángolását, egykori életkedvünk mikor maradt alul a sötétséggel szemben? Az utolsó emlékek, mint a történelmi fényképek, lassan fakulnak meg, előbb csak színüket vesztik el, majd lassacskán eltűnnek az arcok, a formák, s nem marad más, mint egy apró barna papírdarab. Ahogy ez a kis fecni, úgy én sem őrzöm már az egykori boldog percek emlékét, csak zötykölődöm tehetetlenül bele a mindent felemésztő sötétbe. Csak üldögélek némán, csak hallgatok bénán. Egykoron volt szép szavak nem jönnek ajkamra, szózatok és nemes énekek emléke nem dobogtatja meg fáradt szívemet, hajdan volt barátok emléke csak gyertyák lángjában él tovább. Hallgatom a monoton zakatolást. Ha már félhomály, ha már füst, legalább egy meleg kocsma lenne, ahol hamvas pálinkák ízlelése után, kissé bódultan szónokolnék remek filmekről, csodaszép hölgyekről, emelkedett hangulatban cserélnénk eszmét a világnak ilyeténképp való folyásáról, s a történelemről, mely újra csak ismétli önmagát… De nincs köröttem méla mosolyú hallgatóság, nincsenek igazság rohamok, nincsenek titkon elkapott pillantások, nincsenek nehezen kimondott nagy szavak, nincsenek nemes harcban szerzett sebek, és nincsenek fájdalmak sem már… Csak a rideg és közönyös világ van, a félhomályos kocsi, a kerekek kattogása és a lassan mindent felörlő éjszaka. S bár szállnak a napok és múlnak az évek, megint csak itt ülök, ezen az átkozott vonaton… Újra és újra… Vér a havon.
Kőry László
2011.11.01.
