2011. november 5., szombat

Room 304


(Vaerelse 304)
Színes, feliratos, dán filmdráma, 88 perc, 2011
Rendező: Birgitte Staermose Mortensen
Főszereplők: Mikal Birkkjaer, Stine Stengade, David Dencik, Luan Jaha, Ariadna Gil, Lourdes Faberes, Ksenija Mrinkovic, Trine Dyrholm, Magnus Krepper

Valahol Koppehágában vagyunk egy hotelben. Ahol vannak dolgozók. Meg vendégek. A közös bennük, hogy itt nincs egy épeszű ember, vagy valaki, aki legalább közelítőleg normális. Itt mindenki érzelmileg deformált, itt mindenit sötét titkok nyomasztanak, itt mindenkinek van valami a múltjában, itt mindenki szimplán beteg… Az egyetlen normális talán a Filippínó szobalány, na ő hal meg…

Mortensen rendező valószínűleg akart mondani valamit ezzel a filmmel, én azonban nem értettem meg. Ennyi nyomorult között bazi rossz az élet, ennél több mondanivaló nem jött át. A fényképezésben néhol fel lehetett fedezni valami mondanivalót, mert helyenként igencsak furcsák voltak a beállítások… A zene semmitmondó, az egész környezet sötét és nyomasztó. Csoda, ha senki sem normális…?

A színészek nem tudtak kilépni a szerepükből, az egész úgy rossz, ahogy van. Ráadásul mindez a rendkívül hangzatos dán nyelven, úgyhogy a végére még a fejem is fájt…

Ekkora ****t régen láttam. Ritkán történik meg, de most igazán megbántam, hogy pénzt adtam ezért a förmedvényért…
Értékelés: 1 (Agyhalál) - 10 (Csoda!) skálán: 3 pont - Gyatra

2011. november 4., péntek

A segítség


(The Help)
Színes, feliratos, amerikai-indiai-emirátusokbeli filmdráma, 146 perc, 2011
Rendező: Tate Taylor
Főszereplők: Emma Stone, Viola Davis, Octavia Spencer, Bryce Dallas Howard, Jessica Chastain, Ahna O’Reily, Allison Janney, Anna Camp

Skeeter a főiskoláról hazatér szülővárosába Jacksonba, és felnőtt fejjel szembesül a különös valósággal. Egy olyan világban nőtt fel, ahol a gyermekeket néger nevelők gondozzák, akik azonban nem használhatják gazdáik mosdóját. Skeeter magányos és lázadó, míg összes egykori barátnője családanya, gondosan választott férjekkel és látszólag békés polgári otthonokkal. Skeeter írónak készül, ezért megpróbálja rávenni a néger nevelőnőket, hogy meséljék el, hogyan látják ők a fehérek világát. Egy félelemmel és előítéletekkel teli világban azonban egy ilyen vállalkozást sokkal nehezebb megvalósítani, viszont sokkal több fájdalmat is okoz. Skeeter azonban meglepően erős és elkötelezett, nem fél szembe menni a világgal…

Tate Taylor rendező nagyon precíz munkát végzett. Elképesztő aprósággal tárja elénk a csupán néhány évtizeddel ezelőtti valóságot, az egész film teljesen korhű. Pontosan átélhetjük azokat a vészterhes időket, melyek a mi történelmünkből kimaradtak, és megsejthetjük, micsoda forradalmi tett volt a könyv megírása. Szépek a képek, a meleg barátságos színek elénk varázsolják az amerikai álom polgári otthonát, az egész fényképezés nagyon jó. Kellemes a zene is, az egész hangulat nagyon jó.

A legjobb döntés azonban a remek színészválasztás volt. Elsőként is Emma Stone mint Skeeter. Az eddig bohó szerepekben tündöklő különös szépségű színésznőnek ez az első drámai főszerepe, itt bizonyítja be, hogy nemcsak komikának remek, de rendkívül tehetséges is. Gyönyörű, játéka magával ragadó. Érezni a gyengeségeit, látni a botladozásokat, együtt éljük meg vele a hőssé válást. Imádom ezt a lányt, imádom a szépségét és imádom a tudását! Remek ellenpólus mellette a két néger nő: Viola Davis és Octavia Spencer kissé bumfordiak, furcsán beszélnek, de elképesztő tehetséggel játsszák szerepeiket. Octavia elképesztő méretű szemeiből kiolvasható a színesbőrűek minden szenvedése. Mindhárom nő bőven Oscart érdemelne a játékára! Mellettük pedig még egy csomó tehetséges színészt láthatunk. Bryce Dallas Howard a gonosz ám unatkozó polgár feleség szerepében emlékezeteset alakít. Ugyanígy említést érdemel Jessica Chastain is, a kissé lökött kitaszított szerepében. Nem feledkezhetünk el Allison Janneyről sem, aki szokásos eleganciájával hozza remekül az anya megosztó szerepét.
  
Igazi történelmi téma, egy máig létező konfliktus bemutatása, jól megírt párbeszédek, remek rendezés és elképesztően tehetséges színészek – ebben a filmben minden benne van, amiért érdemes moziba járni. Remek csemege!
Értékelés: 1 (Agyhalál) - 10 (Csoda!) skálán: 9 pont - Emlékezetes

A dolog


(The Thing)
Színes, feliratos, amerikai-kanadai horror, 103 perc, 2011
Rendező: Matthijs van Heijningen Jr.
Főszereplők: Mary Elizabeth Winstead, Joel Edgerton, Ulrich Thomsen, Eric Christian Olsen, Kim Bubbs, Adewale Akiunoye-Agbaje, Stig Henrik Hoff, Trond Espen Seim

John Carpenter 1982-es azonos című filmjét annak idején az évtized horror filmjének választották. Az alkotók (mai divat szerint) most visszalépnek az időben, és közvetlen az akkori film előzményeit mesélik el. Tekintve az igen magas elvárásokat, ez valóban merész feladat…

Kate paleontológus, aki az Antarktiszra érkezik egy norvég tudóscsapat meghívására, hogy élete nagy felfedezésén dolgozhasson. A jeges világban a furcsa norvég srácok egy több száz éve jégbe fagyott űrhajót találnak. Ráadásul megtalálják a legénység egyik tagját is, aki egy igen furcsa lény. Kiemelik a jégtömböt és a kutató bázisra viszik, hogy megvizsgálják. Csakhogy kiderül: a látogató nem halt meg, csak hibernálódott. Kitör a jégből és sorra szedi áldozatait. Mert zavarba ejtő képessége, hogy le tudja másolni áldozatát, így aztán az emberek már sosem tudhatják, ki is az ember maguk között… Zajlanak az események, fogy a személyzet és Kate nem tudja megváltani a világot… Aztán az utolsó képsorokban eljutunk oda, ahol az eredeti film kezdődik: egy őrültnek tűnő norvég helikopterrel üldöz egy kutyát…

Matthijs van Heijningen Jr. rendező vállalkozása merész: egy ilyen kultikus filmet újra csinálni, vagy előzményt gyártani neki – nos ez nem könnyű vállalkozás. Szerintem bele is tört a bicskája: igazából egy elég kommersz középszerű horrort sikerült csak alkotni. Jók a sminkek, félelmetes a zene és helyenként igen jó a fényképezés. De alapvetően a szokásos horror elemekkel és hatásokkal operálnak, igazán áttörő újdonságot nem látunk.

Mary Elizabeth Winstead jó a kutató lány szerepében. Fiatal kora ellenére heyén van a szíve és az esze – nem véletlenül jegyzik meg sokan, hogy figurája erősen emlékeztet Ripley hadnagyra a 8. utasból… De ettől még tény, hogy a bájos arcú hölgy jól játszik, bár talán ennél színvonalasabb filmekben lenne a helye. Aztán van egy rakás norvég meg amerikai arc, akik kellően őrültek a különböző tudósok szerepében. Nekik főleg az élelem szerepe jut, de azt aránylag jól hozzák.

Igazából nem tudok nagy kifogást hozni a filmmel szemben. Kellően pörgős, rendesen meg van tűzdelve félelmet keltő hanghatásokkal, jók a szereplők is… Csak láttunk már ilyen filmet százszor. A nagy áttörés marad el, ami kiemeli a szürke tömegből, amitől elérhetné azt a szintet, ami Carpenteréknek sikerült…
Értékelés: 1 (Agyhalál) - 10 (Csoda!) skálán: 5 pont - Közepes

2011. november 1., kedd

Vonat


Az eredeti Vonat című írás még 2005-ben készült el, a Mütf Kulturális Estjén adtuk elő Oláh Edit és Zsedényi Dániel barátaimmal. Most - néhány év múltán - megszületett a folytatás...


2. rész
Napok múlnak, évek szállnak, mégis mintha semmi sem változna: ismét csak itt ülök ezen az átkozott vonaton. Odakint korom sötét a téli éjszaka, jeges ködpárák foltjai villannak fel a mozdony reflektorának fényében, mely mintha tűt szúrna a rideg és sötét világba, ahogy tova zötykölődik a hatalmas vasparipa. Nem mozdul semmi, nincs élet, nincsenek kalandok, csak a jeges merevség uralkodik a dermedt világon. Az állatok vackaikba húzódtak, az éji vadak sem portyáznak, kihalt minden. Csend van, nyomasztóan mély csend, melyben idegtépően hangosan csattognak a robogó szerelvény kerekei. Idebent félhomály, egyetlen negyvenes égő világítja meg a kocsit, a többi izzó rég kiégett vagy csak ellopták – jó magyar hagyomány szerint. A falak foltosak a dohányfüsttől, mely még most is ott gomolyog a zárt térben, pedig időtlen idők óta egyedül vagyok, s én biztos nem gyújtottam rá. Sem pipára, sem cigire sem jófajta szivarra. Ki volt hát? Már nem számít… Az ülések kopottak, a textil több helyen feslik már, hanyatlik a világ, megérett a pusztulásra. Odakint a mérhetetlen sötétség, idebent a csendes félhomály, talán már azt sem tudom, hová is tartunk. Mi a cél, mi a végső állomás, s vajon hol vár a pihenő…? Az ablak mocskos üvegében hirtelen megpillantom tükörképem, megdermedek a rémülettől: valami iszonyúan fáradt, idegen, sápadt arc néz vissza rám. Szürkés bőr, vörösre izzott szemek, egykori mosolyok kővé dermedt maradékai a ráncok, melyek barázdálják. Nem látom a lángoló tüzet, nem érzem a lelkesedést, csak egykedvűen tespedek és bámulok bele a végtelen sötétbe, mintha lenne valami értelme… Pedig nincsen. Álmok villannak fel, ahogy a gyengécske égő egy hirtelen kanyarnál árnyat vet a mocskos ablaküvegre, de ahogy jönnek, tova is tűnnek tüstént. Már nem éltet a külön világ, már nincsen görcsös elvágyódás. A Tündérek és Varázslók kora letűnt, ez már az ember világa. Hideg és kitaszító, dermedt és érzelemmentes, garantáltan nem a hősök magasztos tetteiről szól az ének. A könnycseppek felszáradtak rég. Csak vagyunk itt csendesen, apró fogaskerék a nagy gépezetben, csak tesszük a dolgunkat szürkén, kiszámíthatóan, csak semmi lelkesedés, csak semmi ifjonti hevület. Nincs szükség nagy idők tanúinak kétes emlékeire, nem kellenek elmúlt korok jelszavait kántáló megfáradt öregek, nem kell az arctalan tömegből kitűnni... Csak a csend van, az átkozott magány, mely beeszi magát az ember bőre alá, s onnan árasztja mindent elnyomó orrfacsaró bűzét. Jó lenne hozzád fordulni, kezed puha bőrét érinteni, szemeid csillogásában gyönyörködni, de már nem látom arcodat, a mágikus szempár emléke lassan a sötétbe vész, s felemészt mindent a gyilkos társtalanság. Ülök csak kábán és nem értem a világot. Hajdan volt tüzünk mikor adta fel lángolását, egykori életkedvünk mikor maradt alul a sötétséggel szemben? Az utolsó emlékek, mint a történelmi fényképek, lassan fakulnak meg, előbb csak színüket vesztik el, majd lassacskán eltűnnek az arcok, a formák, s nem marad más, mint egy apró barna papírdarab. Ahogy ez a kis fecni, úgy én sem őrzöm már az egykori boldog percek emlékét, csak zötykölődöm tehetetlenül bele a mindent felemésztő sötétbe. Csak üldögélek némán, csak hallgatok bénán. Egykoron volt szép szavak nem jönnek ajkamra, szózatok és nemes énekek emléke nem dobogtatja meg fáradt szívemet, hajdan volt barátok emléke csak gyertyák lángjában él tovább. Hallgatom a monoton zakatolást. Ha már félhomály, ha már füst, legalább egy meleg kocsma lenne, ahol hamvas pálinkák ízlelése után, kissé bódultan szónokolnék remek filmekről, csodaszép hölgyekről, emelkedett hangulatban cserélnénk eszmét a világnak ilyeténképp való folyásáról, s a történelemről, mely újra csak ismétli önmagát… De nincs köröttem méla mosolyú hallgatóság, nincsenek igazság rohamok, nincsenek titkon elkapott pillantások, nincsenek nehezen kimondott nagy szavak, nincsenek nemes harcban szerzett sebek, és nincsenek fájdalmak sem már… Csak a rideg és közönyös világ van, a félhomályos kocsi, a kerekek kattogása és a lassan mindent felörlő éjszaka. S bár szállnak a napok és múlnak az évek, megint csak itt ülök, ezen az átkozott vonaton… Újra és újra… Vér a havon.   

Kőry László
2011.11.01.    

2011. október 30., vasárnap

Lopott idő


(In Time)
Színes, magyarul beszélő, amerikai sci-fi, 101 perc, 201
Rendező: Andrew Niccol
Főszereplők: Justin Timberlake, Amanda Seyfried, Cillian Murphy, Olivia Wilde, Alex Pettyfer, Johney Galecki, Matt Bomer, Elena Satine

Az élet és halál misztériumai eltűnnek egy olyan világban, ahol csak az idő számít. Hőseink világa pedig egy ilyen: születésekor mindenki 25 évet kap, ekkor megáll az öregedés, és kap még egy évet. Amit aztán növelhet, vagy csökkenthet. Mert az egyetlen törvényes fizetőeszköz az idő.

Will Salas szó szerint napról napra él. Aztán egyszer megment egy gazdag embert, aki megajándékozza és évszázaddal, így Will betekinthet egy másik világba: a gazdagok, az időmilliomosok furcsán steril életébe. Itt ismerkedik meg egy hihetetlenül gazdag lánnyal, és Sylvia a társa lesz a gazdagok elleni küzdelemben…

Andrew Niccol rendező egy sikerkönyvet választott filmje alapjául. Ez jó. Meg jó a fényképezés és a zene is. Mégis a teljes film esetében elmarad a katarzis élmény. Kicsit furcsa a jövő megjelenítése, valahogy rideg és személytelen. Ez illene is a történethez, de mégis hiányérzetem van.

Talán a szereplők. Ismét Justin Timberlake a főszereplő, az idén már vagy negyedik alkalommal. Az ő esetében azt kell mondanom, hogy egészen ügyes. Mindenesetre látszik rajta a fejlődés. Ugyanez sajnos nem mondható el a partneréről. Amanda Seyfried a Mamma Miában aranyos kislány volt, azóta azonban minden filmben egyre gyengébb. Most odáig fajul a dolog, hogy szinte botrányos, amit művel. Üres, tehetségtelen, azon kívül, hogy kétségtelenül hatalmas szemeivel bámul, igazából nem mutat semmit. Ráadásul szerintem kimondottan ló feje van. Nem tudom, ki találta alkalmasnak erre a szerepre… Cillian Murphy remek ellenpólus az időzsaru szerepében, ő most is nagyon jó. Akár a többi mellékszereplő, akik mind rendesen hozzák a figurájukat.

Összességében az ötlet nagyon jó, a megvalósítás azonban nagyon közepes lett. Ennél sokkal többet ki lehetett volna hozni ebből a sztoriból… Az eredmény kicsit unalmas… Kár érte.
Értékelés: 1 (Agyhalál) - 10 (Csoda!) skálán: 6 pont - Kellemes