A következő három nap

(The Next Three Days)

Színes, feliratos, amerikai thriller, 121 perc, 2010

Rendező: Paul Haggis

Főszereplők: Russel Crowe, Elizabeth Banks, Liam Neeson, Ty Simpkins, Olivia Wilde, Jonathan Tucker, Brian Dennehy, Michael Buie

Jonathan Brennan imádja a családját. Gyönyörű feleség, remek kissrác, minden szép, egészen addig míg egy reggelen a rendőrség betör a lakásba és letartóztatja Larát, a feleségét – méghozzá gyilkosságért. Innentől felborul az idill és Brennan tanár élete lassan süllyedni kezd. Előbb hivatalos úton próbálja meg bizonyítani felesége ártatlanságát, de három év után fel kell adja a küzdelmet. Paul Haggis rendező csodás munkát végez: ettől a perctől végig követhetjük, hogy egy kisemberből, egy középszerű egyetemi tanárból, hogyan válik börtönből feleséget szabadító hidegvérű profivá. Találkozik az egykoron már 7 alkalommal börtönből szökött fegyenc-íróval, lassan (és fájdalmasan) megismeri az alvilág szabályait, mindeközben mintaszerűen gondoskodik kisfiáról.

A fényképezés kicsit kapkodós, de pont ide illik. A zenét azonban ki kell emelnem: mind a zenés betétek, mind a betét dalok frenetikusan illenek a történethez. Ilyen remek kísérő zenét már rég nem hallottam, azt gondolom, érdemes lesz megvenni a filmzenét!

Elizabeth Banks jó, bár számára nincs sok tennivaló. Nagyon jól játszanak a rendőrök, kiemelést érdemelnek Jonathan szülei, és üdítő Olivia Wilde (Dr.House) feltűnése is. Brian Dennehy a sosem beszélő apa szerepében bizonyítja, hogy nem a szavak a fontosak egy kapcsolatban, hanem a tettek, sajnos a végkifejlet izgalmából ezt a szálat sokan fel sem fogják… Végül a film igazi sztárja Russel Crowe, aki frenetikus játékkal bizonyítja zsenialitását. Nemcsak az akció, de a film gerincét adó kisemberi metamorfózis magányos tépelődése és a Kálvária lépcsőinek megjárása során is gyönyörködhetünk színészi játékában. Ha még sosem láttam volna semmiben, akkor is azt kéne mondanom: ez az ember egy zseni! Hihetetlen tehetséggel megáldva…

Remek film, fokozatosan épülő feszültség, egészen az utolsó pillanatig bizonytalan kimenet, vártalan fordulatok sora és izgalom minden mennyiségben. Az egész sztori remek, de ennél több is… Idézem a főrendőr utolsó kérdését: „Ez egy tanár…?” Nagyon ott van a film, sokkal jobb, mint azt egy átlagos krimitől várnánk. Ez pontosan az a darab, melynek nagyon várom a DVD megjelenését, mert a gyűjteményben van a helye!

Értékelés: 1 (Agyhalál) - 10 (Csoda!) skálán: 9 pont - Emlékezetes

Egy néma kiáltás

(Un homme qui crie / A screaming man)

Színes, feliratos, francia-belga-csádi filmdráma, 92 perc, 2010

Rendező: Mahamat-Saleh Haroun

Főszereplők: Youssouf Djaoro, Dioucounda Koma, Hadje Fatime N’Goua, Djénéba Koné, Helinq Li

Csád, Közép-Afrika. Átlagos állampolgárként, valljuk be, még azt sem nagyon tudjuk, merre keressük a térképen. Itt játszódik a történet a közelmúltban. Adam, akit mindenki Bajnoknak szólít, úszómester egy szállodában. Jó húsz évvel ezelőtt Közép-Afrika úszó bajnoka volt, mára megöregedve még mindig a medence az élete. De a szálloda kínai kézre kerül, és az új tulajdonos nem tiszteli a kort. Sorban rúgja ki a régi dolgozókat, Adamot pedig saját fiával cseréli le. Az öregből így lesz kapus. Közben a háttérben folyamatosan bontakozik ki a polgárháború, a hazafias csoportok pedig nemzeti hozzájárulást követelnek mindenkitől. De Adamnak nincs pénze, honnan is lenne… Csupán az egy szem fia…

Haroun rendező, aki maga is Csádban él és dolgozik, lassan bontja ki a történetet. Bár a drámát nagyon lassan bontja ki, mégis érezzük az első pillanattól, hogy itt baj lesz. A film lassú, nagyon lassú. Alig beszélnek benne, nagy-nagy hallgatások és hosszas snittek mutatják be a belső drámát és fájdalmat. Némi helyi zene, és sok ismeretlen arc. Olyan színészek, akik talán nem is színészek. Nem véletlen, hogy a Velencei Fesztiválon a főszereplő különdíjat kapott.

Ez egy nagyon mély és nagyon fájdalmas film. Kimondatlan érzésekkel teli, visszafogott indulatoktól átfűtött és számunkra teljesen ismeretlen világot bemutató történet egy olyan drámáról, amit meg sem érthetünk. Akiknek a film értékét az eldördült lövések és a lehullott melltartók száma határozza meg, maradjanak távol. De, akik számára a filmművészet második része is izgalmas, akik a szeretnének megismerni nagyon távoli kultúrákat, azok számára ez a mozi egy remek csemege. Nagyon keserű és nagyon nehezen emészthető csemege. Igazi különlegesség!

Értékelés: 1 (Agyhalál) - 10 (Csoda!) skálán: 7 pont – Nagyon jó

Zöld Darázs

(The Green Hornet)

Színes, magyarul beszélő, amerikai akciófilm, 119 perc, 2011

Rendező: Michel Gondry

Főszereplők: Seth Rogen, Jay Chou, Cameron Diaz, Christopf Waltz, Tom Wilkinson

Ismét egy képregény feldolgozás, ismét egy szuperhős, ismét egy film, amihez nem kellett semmi újat kitalálni. Persze mivel kis hazánkban sosem jelent meg az a képregény, számunkra azért érdekes lehet a sztori. Dúsgazdag média tulajdonos apa meghal, mindenét léha, kissé lelki sérült fiára hagyja, aki találkozik apja sofőrjével és megalakítják titkos kommandójukat. Bűnözővé kiáltják ki magukat, hogy titokban a jó harcosai legyenek. Működésükben sokat segít a csinos titkárnő, de ahogy az várható, a valódi alvilág nem szereti, ha játszadoznak vele. Innentől pedig jöhetnek a lövöldözések, az autós üldözések és a bunyók…

Bár a történet kissé bugyuta, Michel Gondry rendező azért kihozza belőle, amit lehet. Így a film igazán pörgős és akció dús, de egyáltalán nem durva, sokkal inkább vicces. Jó fényképezés, dögös zene, ami csak kell. Persze a sztorit a színészek viszik. Seth Rogennek jól áll a kissé bunkó milliomos szerep, bár néha kicsit sok volt a játéka. Erre még a szinkron hang is rátett egy lapáttal… Viszont a számomra eddig ismeretlen Jay Chou remekül játssza a faarcú kínait. Csendes, de szellemes játéka jól ellensúlyozza Rogen harsányságát. Cameron Diaz persze dögös, de itt most nem jut neki nagy szerep. Az egyébként sok jó mellékszereplő közül ki kell emelni a Tarantino által felfedezett és nemzetközi sztárrá tett nyelvzseni Christopf Waltzot, aki ezúttal orosz gengszterként alakít zseniálisat. Sajnos a szinkron miatt a briliáns játék csak részben élvezhető…

Sok képregény feldolgozás közül jelen alkotás azzal tűnik ki, hogy valóban jókat lehet rajta röhögni. Egyébként nem kerül be a maradandó értékek gyűjteményébe… De egyszer érdemes megnézni…

Értékelés: 1 (Agyhalál) - 10 (Csoda!) skálán: 6 pont - Kellemes

Anda, a Randa Panda

„And maybe if you had a true point of view
I would listen to you
But it's just your one sided feelings
they keep getting in my way
And you don't know a single thing
about the youth of today
Stating your opinion making it ring in my head all day”

(Amy MacDonald: Youth of today)

Anda, a Randa Panda úgy általában nem volt kibékülve a világgal. Itt volt rögtön a neve. Ha csak kicsit odébb születik az emlősök családjában, akkor lehetett volna boldog szöszi kislány, hívhatták volna Anna-Pannának, de nem, ő sajna nem lett ember gyermek, s a szülei hosszasan bújták az utónév könyvet, mire egy este valahol az apró betűs részben anyja rábukkant az Anda névre, melyet egyből méltónak érzett az ifjú Panda leányhoz. Csakhogy Anda, a Randa Panda bizony nem kis hendikeppel született, míg mások oly szépen élték csillogó fekete-fehér életüket, ő bizony enyhén vöröses szőrrel jött világra, s ez a rendellenesség mindig elkísérte. Próbálta sikálni a vörhenyes foltokat, próbálta levedleni a szőrmét, de míg ez másoknak oly könnyedén ment, a pandák esetében sajna nem erről szólt a mese. Anda, a Randa Panda tehát élte a kiközösített gyermekek sanyarú életét, s gyakran arra gondolt, olyan vagyok, mint a kidobott karácsonyfa, ami már nem csillog, ami már nem rejt maga alatt ajándékokat, ámde senki sem kíváncsi rá. Persze, dohogott magában ilyenkor, a karácsonyfa azért a magány előtt megélte azokat a perceket, mikor mindenki őt állja körül, mikor a gyermekek párás tekintettel csodálják, mikor a szerelmesek kéz a kézben énekelnek mellette, mikor mindenki tudja, hogy ő az Ünnep oly szép záloga. Olyankor fényben úszik, csodaszép gömbök szórnak szikrát, szaloncukrok rejtenek meglepetést és mindenki olyan boldog… Anda, a Randa Panda már lemondott a reményről. Tudta, hogy őt nem szívesen simogatják, a vörös foltoktól inkább félnek, mintsem csodálják őket. Így aztán csendesen, kissé magányosan tengette napjait. Persze Anda, a Randa Panda igyekezett részt venni a közösség életében. Reggelente rendíthetetlenül ott ült a Facebook előtt, és bár csodálkozott azon, hogy egyesek az üzenőfalon élik az életüket (Megyek aludni. Oszt, ez kit érdekel???), mégis rendíthetetlenül lájkolta az idióta bejegyzéseket, tréfás videókat vagy a világba kiáltott üzeneteket. Mondjuk, azt sosem értette, miért nem lehet a privát levelezéseket közvetlenül megoldani, miért van szükség az érzések és gondolatok világgá kürtölésére. Mármint, amíg voltak érzések és gondolatok, mert az utóbbi időben inkább csak helyesírási hibáktól hemzsegő handabandázást olvasott, az értelmes gondolatok lassan elmaradtak. De Anda, a Randa Panda rendíthetetlenül ült a monitor előtt és lájkolt bőszen. Lájkolt, bár sokáig azt sem tudta, mi az. Aminthogy nem tudta mit takar a „Lol”, vagy az „überkúl” vagy „TGIF XD”. De Anda, a Randa Panda nem adta fel oly könnyen a dolgot és lassacskán kitanulta mi a különbség a „lájk” a „nagggyon lájk”, a „mega lájk” és az „übercoolmega lájk” között. Mert ha a közösségnek tagja akar lenni, akkor ismernie kell annak beszédét, gondolkodását, álmait. Mert ettől lesz kerek a világ, és a kerek világ még kerekebb közösségében még Anda, a Randa Panda számára is van hely. Mert itt nincsenek határok, a világ egyre kisebb és kisebb, lassan egy jó nagy család leszünk mi földlakók itt a e Kék Bolygón. Vannak viszont barátok. Anda, a Randa Panda nem tudta, hogy ezek a barátok vajon érnek-e annyit, mint a régi barátok, de boldog volt, mert míg szürke kis magányos napjaiban bizony nem igazán voltak barátai, itt az oldalakon tömegesen lettek újabbak és újabbak egyik napról a másikra. A barát az, aki ismeri a szívedben lakó dalt, és újra énekli neked, ha elfelejtenéd… tartja egy réges régi mondás. Anda, a Randa Panda boldog volt, ahogy napról napra nézte az ő kis kórusának szépen gyarapodó létszámát. Azt ugyan nem tudta, hogy vajon ezek a távoli barátok, akiket jószerint még sosem látott, vajon honnan ismerik az ő szívében lakó dallamot, de ugye a Facebook mindent tud, és bölcs is – olvasta több bejegyzésben -, így aztán kétség sem férhetett hozzá, hogy ez a sok ember valóban mind ismeri az ő kicsi szívének fájdalmas titkát. Így aztán Anda, a Randa Panda nem esett kétségbe, nem adta fel a reményt. Mert pontosan tudta azt, hogy ha egyszer majd egy napon igazából eljön a Nagy Szomorúság Napja, akkor a sok barát majd mind énekel neki, és a szívében élő kis dallam azon a napon egy csodaszép kórusműként születik újjá, és nagyon-nagyon sokan hallják majd, és akkor azt mondják, hogy „Lám, Anda, a Randa Panda milyen kedves élőlény volt… Micsoda szeretet lakott az ő szívében… Milyen kár, hogy nem ismertük őt…”

Kőry László

2011.01.16.