Mi, Magyarok! Mi aztán
mindig is büszke népség voltunk, ugyanakkor mindig is ott élt génjeinkben az ön-sorsrontás
hajlama. Remekül értünk ahhoz, hogy elvesztegessük azt, amink van. Szép lassan
tesszük tönkre a Természet adta csodákat – így nem látni már a délibábot, így
nem hallani már a Tihanyi visszhangot -, és közben tudatosan romboljuk le a
tehetségeket – így kényszerült távozni számtalan feltaláló, kutató és okos
ember, kiknek munkája gyümölcse aztán másnak hozott hasznok és okozott
dicsőséget. Nem is csoda, hogy fiataljaink tömegei zarándokolnak a világ messzi
vidékeire, hogy aztán ott próbáljanak szerencsét, mert ez a világ itt és most
egyre kevésbé élhető. Lehet persze nemzeti színű dogmákat puffogtatni, lehet
tudatos hazugságokkal megvezetni a népet, mi pedig még élvezzük is, hogy íme az
ezeréves szenvedés folytatódik, nekünk bizony ezt dobta a gép… Lövészárkok,
szekér táborok és más tudatosan szított ellentétek gondoskodnak az általános
elbutulásról, míg a báránybőrbe bújt farkasok szépen sütögetik pecsenyéjüket,
és élik gondtalan életüket a magasra épített tégla falak mögött. Aztán történik
valami, lezajlik egy Olimpia, és ez a büszke kis Nép hirtelen felkapja a fejét:
micsoda hőseink vannak… Már akkor tudtam, hogy meg fog történni, más akkor
biztos voltam benne, hogy így lesz, mégis meglepődtem, hogy ilyen gyorsan és
ilyen intenzíven zajlik majd a támadás. Mert mire a vállunkra emelhettük volna
hőseinket, hirtelen megjelentek a nyilatkozatok, hogy melyik politikai párt
milyen hatalmas segítséget nyújtott a sportolóknak, milyen közismert celebek
támogatták kedvenceiket, és micsoda TV-s személyiségek lengetik a zászlót a
bajnokok feje felett, mert ők bizony megmondták előre… Gyomorforgató és végletekig
gusztustalan, ahogy semmirekellő politikusok, üres fejű közszereplők és
teljesítmény nélküli üres fejű önjelölt TV sztárok rohannak és kétpofára
zabálnak a siker tortájából, melyet néhány fantasztikus ember érdemelt ki.
Politikusok papolnak támogatásról, miközben tény, hogy az érdemtelen és tehetségtelen
focistákra költött hatalmas összegek mellett csupán morzsák jutnak olyan siker
sportágaknak, melyek tisztességre, kitartásra, szerénységre nevelik
gyermekeinket. Szégyenteljes körülmények között készülnek a nagy
megmérettetésre, négyévente nézzük őket a TV-ben, de közben senki nem
foglalkozik velük. Sem támogatást, sem megbecsülést nem kapnak, nem is csoda
ez, hiszen a Olimpiai Bizottság már rég nem a sportolókról szól, sokkal inkább
kétes értékű emberek politikai karrierjének építéséről – ha pedig ez így van,
akkor régen rossz ez a világ. Szerencsétlen sportolóink magukra hagyva, erejük
felett sokkal teljesítve érik el eredményeiket, választott vezetőink élősködő
hada pedig arról papol, hogy micsoda rendet is teremtettek a sportvilágban.
Szégyen és döbbenet, hogy valaki bedől az politikai propagandának, érkezzen az
balról vagy jobbról, mert ebből a szempontból demokratikus ország vagyunk:
egyik oldal sem becsülte meg tehetségeinket soha, így aztán sem Ferenc, sem Viktor
nem tarthat igényt egyetlen másodperc tapsra sem. Még náluk is gusztustalanabb
az, ahogy önjelölt TV sztárok, a közízlés diktálói magukat tolják a reflektorok
fényébe. Egykor volt szárriporter, aki mára leküzdötte magát a bulvár
legaljára, sapkája alatt hirtelen felébred és hősi éneket zeng Risztov Éváról,
hogy micsoda tehetség. Nos, hol volt ez a személyiség, amikor Évát leírták,
amikor kicsinálták, amikor a mélybe zuhant? Akkor támogatta, mellette állt,
segítő kezet nyújtott? Ahogy a Gryllus fivérek énekelték: Á, dehogy… Most
bezzeg, mikor ez a kislány felemelte a fejét, megrázta magát és emberfeletti
teljesítménnyel bizonyította kiválóságát, most odaállunk és lobogtatjuk a
nemzeti színű zászlót a feje felett… Hánynom kell ezektől a senkiházi
alakoktól, akik magukat mutogatják a képernyőn és attól még jobban, hogy
emberek tömegei birka módra bégetnek kórusban vezényszóra. Persze mit várunk?
Amilyen az ország, olyanok a celebjei. Nem akarok olyan országban élni, ahol
híresség lehet Pákó-Dákó, Tündi és Győzike. Értéktelen, jellemtelen,
teljesítmény nélküli emberek. Kikérem magamnak, hogy mindenhonnan ezeket
zúdítják ránk, hogy ezekről a nullákról kell szóljon a világ… És ekkor történik
a Csoda: megjelenik egy csapat fiatal, akik szerények, intelligensek, nyelveket
beszélnek, nemcsak sportteljesítményük, de emberi gesztusaik is kivívják a
világ elismerését – és ezek a fiatalok hitet adnak nekünk, miattuk ismét jó
magyarnak lenni, nekik köszönhetően most megint kicsit büszkén járhatunk a
világban… Egyszer már Görögországban megtiltottam gyermekeimnek, hogy magyarul
szólaljanak meg az asztalnál, nehogy a felszolgáló azt higgye, együtt vagyunk
azzal az ordenáré bunkó módon viselkedő magyar csoporttal… De most ennek vége,
ez mind elszáll a ködben, és mi újra lehetünk büszkék és elégedettek, mert egy
csapat fiú és lány bebizonyította, hogy nem számítanak a körülmények, nem
számít a pénz – igenis tudunk jók lenni a világban… De itt és most tisztázzuk:
ezért nem senkiházi politikusoknak, nem jellemtelen képernyő bitorlóknak jár a
dicséret. Az ünneplés azokat illeti, akik a körülményekkel nem törődve
gyermekkorukat áldozták fel a cél érdekében, akik edzésen voltak, mikor mi
buliztunk, akik még rátettek egy lapáttal, mikor mi a másik oldalunkra
fordultunk álmunkban. Őket, csak őket illet a dicsőség! Mellettük nem a zászló
lengetőket, nem a prédikálókat – hanem mestereiket, edzőiket, a csapat névtelen
tagjait (gyúrók, segédek, orvosok) és családjaikat, akik mellettük álltak, akik
valóban támogatták őket, akik tartották bennük a lelket a nehéz pillanatokban.
Igen: ők a Hősök! Tiszteletet érdemelnek, dicséretet, azt, hogy gyermekeink
példaképei legyenek – mert igazi teljesítmény áll mögöttük, mert tiszták és
szerények… A sok magamutogató senki pedig inkább tanuljon tőlük. Mert van mit…
Tudom, én nem vagyok senki. Egy szavazó, aki kevéssé befolyásolhatja a világnak
folyását. Mégis, én az egyszerű állampolgár, sok év óta először megint büszke
tudok lenni – és ezt ezeknek a hősöknek köszönhetem. Ezért aztán nagyon
mérgesen innen üzenem: El a kezekkel az Olimpikonoktól!
Merlin
2012.08.20.
Közreműködő: Scooter
