A létezés fájdalma - I.

Kínzó kérdések a látható világ mögött meghúzódó okokról és okozatokról, valamint a hangyák anatómiájáról

Véget nem érő módon vagyunk képesek vitatkozni azon, hogy vajon hogyan is zajlott a Teremtés. Vannak a hívő lelkek, akik szerint egy felsőbb hatalom munkája nyomán bitorolhatjuk a világot. A Természet hívei szerint viszont egy ősrobbanás kapcsán indult el minden. Na, most szerintem ez szinte mindegy. Legyen, mondjuk az első eset. A Teremtő ott ül, végzi a munkát, és kiválasztja az embert. Vajon miért nekünk szavazott bizalmat? Lehetett volna a kőszáli kecske, az orángután vagy a palackorrú delfin. Amúgy sokak szerint a palackorrú delfin simán ránk is ver például intelligenciában… Erre azt mondják a hívők, hogy minket saját képére teremtett az Úr. Ahogy elnézem sokaságunkat, egyes egyedek valóban egész jól sikerültek, ezt el kell ismerni, mások azonban nem hoztak nagy dicsőséget az Alkotónak. S ha ez így van, akkor vajon engedélyezett ez a nagy szórás? Belefér az eredmény a megengedett hibahatárba? Vagy nézzük a másik esetet. A robbanás tipikusan a rombolás képével fonódik össze képzeletünkben. Itt azonban egy olyan robbanás történt, ami mondjuk, a rossz akkumulátor beindításához hasonlít. A hatalmas energia löket életet lehelt a silány gépezetbe. S ha így van, akkor kezdetét vette az evolúció. De ki mondja meg, hogy hol is tart ez mostanság? Voltak itt már uralkodók a dinoszauruszok, csörtettek szerteszét a masztodonok, emelkedtek fel és hanyatlottak hatalmas birodalmak, de közben szerte a bolygó tele van megmagyarázhatatlan építészeti emlékkel. Melyeket az akkori szinten lévő egyedek nem hozhattak létre, hiszen még ma sem tudnánk felépíteni őket. Mondjuk ez nem is csoda, hiszen az az építőipar, amelyben egy 100 cm széles alak gyakorlatilag 94 és 107 között bárhol lehet, ott bizony nemhogy piramist, de egy tisztességes hátsókerti sufnit sem tud létrehozni az utókor számára. Ebben a pontban tehát megvan az érdekes kérdés: akár a Természet, akár a Teremtő kegye által vagyunk itt, vajon hogyan sikerült megelőznünk mondjuk az örvös medvét, vagy az ámbrás fejű cetet? Sőt, egészen konkrétan mondjuk a hangyákat. Mert ott ugye rend van. Tejesen. Van egy királynő, aki dirigál és szaporodik. Meg egy rakás dolgozó, aki dolgozik, ahogy kell, erején felül és folyamatosan. Mert ez a dolga. Hallott-e már valaki arról, hogy a hangya délután részegen horkol a lapulevél alatt? Hogy úgy áll a munkához, hogy a többi huszonkétezer-hatszáznegyvenhét is odaférjen hozzá, meg különben is az a ferde lábú egyed a múlt héten sem hozott egy morzsát sem a közös konyhára. Hallottunk-e olyan esetről, hogy a hangya sztrájkot szervezett a kevesebb munka, nagyobb fizetés reményében? Láttunk-e hangyát visszapofázni, magyarázkodni, szakszervezetet szervezni, tüntetni, hogy cirkuszt-kenyeret, „okosban” szerezni a táplálékot? Nem igazán. Mert a hangya fegyelmezett és tudja, ha nem teszi a dolgát, akkor borul a közösség, vége a rendnek, oszt jól éhen hal mindenki. Teszi tehát a dolgát, nem keres kiutat és nem lesz kreatív életművész. Ellentétben mindezzel az ember. Aki a teremtés koronája, a táplálék lánc teteje, a ragadozók csúcsa. Mert azt mondja: „Nekem több eszem van a hangyánál!” De vajon tényleg több esze van? És ha igen, akkor azt miért nem teremtésre, építésre, fejlődésre használja? Miért pazarol időt és energiát az ellenállásra, a kétkedésre, a lázításra, a megúszásra? Hogyan kerülhettünk fel a csúcsra? Hogyhogy nem taszított le onnan minket a muflon? Vagy épp a tavi kócsag? Hogyan maradhat uralkodó fajta az egyetlen, amely képes a tudatos önpusztításra, aki elmebéli képességeit ellenségeskedésre, irigységre és pletykálkodásra használja? Vagy láttunk már olyat, hogy a galléros pávián nőstényei összejönnek a folyóparton, és kibeszélik, a falkavezér potens képességeinek alakulását a kesudió hatására? Bizony kérem, ezek a lét kínzó kérdései…

Kőry László Merlin

2014.06.07. 

Csillagainkban a hiba

(The Fault in Our Stars)

Színes, feliratos, amerikai romantikus film, 125 perc, 2014

Rendező: Josh Boone

Főszereplők: Shailene Woodley, Ansel Elgort, Nat Wolff, Willem Dafoe, Laura Dern, Lotte Werbeek, Sam Trammell, Mike Birbiglia

Hazel Grace Lancaster és Augustus Waters átlagos tinik. Kivéve, hogy mindketten halálra ítélt rákbetegek. Egy önsegítő csoportban találkoznak, barátok lesznek, majd menthetetlenül egymásba szeretnek. Nem tudatosan: Hazel óvni akarja a világot, hiszen hamarosan ő már nem lesz itt. De a boldogság keresése nekik is jár, hiszen oly fiatalok még. A betegség tény, a folyamatok nem állíthatók meg, de mindeközben számos csodaszép pillanat jöhet az életben, amit a fiatalok megtanulnak megbecsülni.

Josh Boone vékony jégen jár. Nem véletlen, hogy a kritikusok szerint megcsinálta az új Love Story-t. Csak ezúttal nem lett nyálas, nem lett vérszegény, nem lett közhelyes. Ez pedig szép teljesítmény. Rákos fiatalokról filmet csinálni nagy merészség. Mert félünk ettől, ezért nem akarjuk látni. Ha pedig mégis, akkor végig szipogjuk az egészet, és imádkozunk, hogy ez csak egy mese legyen, ne a valóság. Nos, Boone megcsinálta a bravúrt: a film épp elég érzelmes ahhoz, hogy átélhessük, ugyanakkor épp elég bölcs ahhoz, hogy valóság legyen, de épp elég mély is ahhoz, hogy megmutassa a valódi drámát. Ezt az egyensúlyt nem volt könnyű megteremteni, de sikerült, és ezért mondhatom ki: ez a film életem egyik legszebb szerelmes története!

Remek rendezés, remek sztori folyam, kitűnő párbeszédek. Csodás fényképezés, és remek zene. Minden együtt van.

Aztán a remek színészek. Shailene Woodley tökéletes. Már az Utódok megnézése után megmondtam: ez a lány még sokra fogja vinni. Gyönyörű, törékeny, erős és érzelmes. Fiatal kora ellenére mindent tud, és mindent át is tud adni nekünk. Oscar gyanús alakítás… Ansel Elgort pedig méltó társa. Sármos, vidám, de aztán elfogy a magabiztosság. Remek alakítás. Willem Dafoe rövid megjelenése megint remek: hitelesen hozza az őrült írót. Ezt a szerepet neki találták ki. Kiemelést érdemel még az idősödve is csodaszép Laura Dern és a számomra eddig kevéssé ismert Sam Trammell, akik a szülők szerepében szintén kiemelkedőt alakítanak.

A film talán legnagyobb erénye, hogy nemcsak a szerelmi szál szép benne. Mélyen megérint a halálra ítélt lány vágya, hogy szüleit boldognak láthassa „azután”… Borzasztó erős a konyhai jelenet a szülők és lányuk között… Szintén fontos, hogy nagyon jók a vicces betétek. Szenvtelenül mutatja meg, ahogy a fiatalok saját kínjukon viccelődnek, így emelkedve felül a létezés mindennapi fájdalmán… Mindez benne van, szépen és arányosan, és lassan eljutunk a következtetésig: Hálás vagyok az én kis végtelenemért. És ennél szebb nem is lehetett volna a befejezés. El fogok menni Amszterdamba, hogy megkeressem azt a padot...

Érzelmes, tanulságos, szórakoztató, mélyen megérint. Minden benne van, és minden a helyén van. Én ezért megyek moziba. Ez az, amire a 10 pontot tartogatom…

Értékelés: 1 (Agyhalál) - 10 (Csoda!) skálán: 10 pont – Csoda!