Agora

Színes, feliratos, spanyol-máltai történelmi dráma, 126 perc, 2009
Rendező: Alejandro Amenábar
Főszereplők: Rachel Weisz, Oscar Isaac, Max Minghella, Ashraf Barhom, Michael Lonsdale, Rupert Evans, Richard Durden

Történelmi film, dermesztően mai tanulságokkal. Spanyol filmesek munkái ritkán jutnak el kis hazánk mozi termeibe, most is inkább a nemzetközi sztároknak köszönhető. Pedig ezt a filmet kár lenne kihagyni.

I.sz. 4. században járunk, a Római Birodalom lassan széthullik. De Alexandria még él és virágzik. Itt tanítja hallgatóit Hypatia a filozófus nő. Hallgatói a régi vallás hívői, keresztények és zsidók vegyesen. Míg az oktatás szentélyében a Könyvtárban a világ összegyűlt bölcsességét őrzik, az utcákon lassan elszabadulnak a vallási indulatok. A nemrég még üldözött keresztények kiűzik a régi vallás hívőit, majd pár év látszat béke után a zsidók ellen fordulnak. Közben az egykori tanítványok a közélet jeles vezetői lettek, de a kérdés ma is csak ugyanaz: kié a hatalom? Kyrillos a keresztény püspök könyörtelenül leszámol mindenkivel, aki útjában áll. Előbb-utóbb sor kerül Hypatiára is, aki gondolkodó és köztiszteletnek örvendő személy – de nő. És az Írás megmondja: a nő maradjon csendben. Személyek, sorsok, meghasonlások története ez a film. Mit tartogat az élet az egykori aranyifjúnak, a már hajdan is szent életű kereszténynek, vagy az esélytelen rabszolgának? S a középpontban továbbra is ott van a csodás nő, aki a tudománynak él, és a filozófia nevében kétkedik mindenben…

Úgy vélem még nem láttam Amenábar rendezőtől filmet, de tény, hogy ezt a nagyszabású történelmi alkotást jól összerakta. Néha ugyan a kamera kilép az űrbe, s ez a szimbólum nehezen érthető, máskor a fentről mutatja a pusztulást, de ettől eltekintve jól van fényképezve. Igaz, nem ás túl mélyre, inkább sok-sok eseményt mutat be, nem keresi az okokat, motivációkat. Az úgyis könnyen megfejthető…

A színészek jók. Rachel Weisz ismét szép és ártatlan: a világégés közepén is a tudomány titkait fürkészi. Hypatia drámája hűen tükrözi mai világunkat: nem tudsz az ész és értelem nyomán kívül maradni a tomboló, őrült világból. Mert a világ nem tűri a gondolkodókat… Aztán Oscar Isaac jól formázza meg a hatalmat kapó, de gyenge férfit, aki nem tud élni a világ által neki adott hatalommal. Ellenpontja Max Minghella, akinek helyén volna a szíve, de sorsa eleve elrendeltetett, így szerepe csak az utolsó pillanatokban emeli fontos személlyé. Kezében a gondolat helyett már csak a kegyes halál marad…

Ez egy szép kiállítású, nagyon kemény történelmi film. De ha mindentől el tudunk vonatkoztatni, akkor azt kell mondani: kevés olyan alkotást láttam, ami ennyire aktuális lenne. Miről is szól a történet? Rólunk, emberekről. Akik komoly eredményeket érnek el műveltség és tudomány terén, aztán jön a buta csürhe, a könnyen megvezethető értelmetlen lények tömege, a nem gondolkodó de annál inkább hőbörgők durva hada. Akik jönnek, akik pusztítanak, akik elsöpörnek mindent. Akiket könnyű becsapni, akiket könnyű felhasználni. Aztán jön ez a söpredék és gyönyörtől fuldokolva pusztítja el évszázadok tudományát: a film egyik legerősebb jelenete az Alexandriai Könyvtár felégetése… Mitől fáj ennyire ez a film? Miért sért ilyen mély érzelmeket? Természetesen azért, mert a mai világról szól. Igaz akkor az értelmetlen pusztítást a vallás keretébe rejtették, aztán lettek fajelméletek, manapság egyszerűen politikai különbségnek hívjuk. De mindenki pontosan tudja, miről beszélek. Ez az életünk, naponta ezt látjuk a híradóban: a könnyen befolyásolható tömeg pusztít, és mi megint csak visszafelé lépdelünk az időben. Közben pedig csóváljuk a fejünket: De hát ez már mind megtörtént, miért nem tanulunk belőle…???

Nyomasztóan mai üzenetet hordozó tanulságos kosztümös film. Csak gondolkodó embereknek. A csürhe ne üljön be, úgysem érti meg. Autós üldözés meg nincs benne.
Értékelés: 1 (Agyhalál) - 10 (Csoda!) skálán: 8 pont - Remek

Köntörfalak

Színes, magyar filmdráma, 80 perc, 2009
Rendező: Dyga Zsombor
Főszereplők: Elek Ferenc, Tompos Kátya, Rába Roland

Halleluja! Végre egy magyar FILM! Csupa nagybetűvel! De mielőtt valaki elfogultsággal vádolna, nézzük a tényeket. A 2010-es 41. Magyar Filmszemlén 4 díjat kapott: Elek Ferencé lett a legjobb férfi alakítás, Czakó Judit kapta az Arany Olló díjat, Dyga Zsombor a rendezői díjat és s Film.hu internetes közönségszavazásán a Köntörfalak lett a legjobb film. Először életemben azt kell mondanom: valóban megérdemelten kapta meg mindet!

Eszti egy szép lány, akinek rossz napja van. A parkban megismerkedik Zolival, aki valljuk be: nem egy csajozós típus. Másnap randiznak, azaz randiznának, de a dolog valahogy nem megy. Itt kezdődik a film. A sztori ismerős lehet, mindenki élt már át ilyet. Zoli udvarias, hazakíséri a lányt, aztán a veszett sztori ellenére valahogy „feldumálja” magát a lány lakásába. Beszélgetnek, lassan megismerünk két embert, a különös kis életüket, és persze hamar kiderül: senki sem boldog, mindenkinek vannak sötét pontjai a múltban. Aztán hazaér Gábor, a lány bátyja. Ő a nagy sztár, a szuper séf… Innentől a kétszemélyes kamaradráma három fősre bővül, és lassan kezd előrajzolódni a nagyon is durva végkifejlet… Amint az időben haladunk, egyre több a meglepetés, a „nem hittem volna” szisszenés, és mégis: a film vége igazán szíven üt. Sajnos, ha ennél többet mondanék a történetről, az már durva befolyásolás lenne, ezért nem teszem. Élje végig minden néző a misztériumot, értse ki-ki a maga lelke szerint a tanulságokat.

Mitől jó a film? Dyga Zsombor – szégyen, hogy eddig nem ismertem a nevét, pedig nem elsőfilmes – nagyon jól vezeti a színészeket. A történet 90%-ban egy lakásban játszódik, ahol a fények és sötétek változásával lehet csak játszani, ezt az operatőr mesterien meg is teszi. De nincsenek szép tájak, idilli képsorok. Csak a félhomályos lakás, és a három szereplő. Akik zseniálisak. Tompos Kátya életében először nem csak azt mutatja meg, hogy gyönyörű, hanem végre kibontakoztathatja tehetségét is. A Poligamy féle förmedvények után végre megcsillan egy briliáns tehetség! Elek Ferenc nem véletlenül kapta meg a díjat. Az ő kicsit mackós, nagyon nyugis karaktere valóban nem az a nőfaló történet. Először nem is érteni, miért juthat idáig, aztán lassan mélyül az érzés, hogy itt igazából semmi sem véletlen. És Elek jó. Nagyon jó. Esetlen, mégis céltudatos. Kicsit béna és kövér, mégis nagyon tudatos. Megfejthetetlen és visszafogott. Csak áll és néz, amikor ordítani kéne. Pedig a karján láttuk, másképp is tud ő viselkedni… Remek alakítás, gratulálok a díjhoz! Rába Roland szerepe a legkisebb. Remekül hozza a kissé kiégett, a sikerektől megkeseredett meleg sztár figuráját… Méltó tagja a csapatnak.

A dráma fokozódik a minimalista környezetben. Nincsenek autós üldözések, csak arcok és szemek. Csak pillantások és hallgatások. Aztán szép lassan összeáll a kép, és megértjük a végül is ki nem mondott igazságot, és akkor üt a film. Keményen, gyorsan és nagy erővel. Aztán vége. Egy utolsó dalt játszik a zenekar, akik kiváló zenéjükkel segítik a filmet. Jönnek a betűk, és csak ülünk, latolgatjuk csendesen, vajon mit is láttunk itt…? Aztán majd jönnek a gondolatok, hogy valójában az én kis életem problémái hol is vannak mindehhez képest…?

Zseniális magyar film a mozikban. Egy pesti lakásban lezajló este, néhány élet összevillanása, s a dráma, mely életünk végéig elkísér. Zseniális színészek, kemény mondanivaló, mégis könnyeden mosolygós film, mely végül nagyon meg tud lepni. Kis emberekről. Budapesten, Magyarországon. Manapság. Szerény véleményem szerint az ilyen filmek miatt érdemes moziba menni.
Értékelés: 1 (Agyhalál) - 10 (Csoda!) skálán: 8 pont - Remek

Adj nékem gitárt, s Trubadúrod leszek!

2010.02.14. Ez az írás eredetileg a Szombathelyi Kormos Műkedvelő Irodalmi Színpad Farsangi Báljára készült. Tekintve a Szalon kedves – szeretetteljes hangulatát, valószínűleg ott nem is fért volna be a repertoárba.

(Amy Macdonald dala nyomán)

Lement a nap. Vagy fel sem jött tán. Bámulom ezt a furcsa mocskos szürkeséget. Havat, sarat, a tél nyomait, sehol egy fény, sehol egy meleg villanás. Hideg van. Hideg van kint, és hideg van bent. Hideg van kint, mert tél van, s a tél végül próba elé állít minket. Csak küzdünk a véget nem érő havazással, a jeges utakkal, az átfúvásokkal, a mértéket vesztett fehérséggel. Vakít a hó, zsibbad a szem és a fárasztó munkanap után újabb kínszenvedés a hazautazás… Haza? Hideg van bent. Hideg van bent, mert kihűl a szív, elmarad a lelkesedés, kihunynak a lélekmelegítő gondolatok, abbamaradnak a felemelő történetek. Csak közöny van, meg ridegség, meg csalás és butítás. Maskarádé. Amikor úgy teszünk, mintha…, amikor olyat játszunk, hogy…, amikor el akarjuk hitetni, hogy mégis. Úgy teszünk, mintha lenne még bennünk hit. Olyat játszunk, hogy vannak még értékek. El akarjuk hitetni, hogy még lehet hinni… bízni… támaszkodni… De nem. Maszkabál… Színes álarcok mögé rejtjük megfáradt arcunkat, vonásaink rikító festékkel takarjuk, érzelmeinket közönnyel palástoljuk. Az értékek. Talán ott kezdődött minden. Mert volt idő, mikor tisztelték az anyát, a nőt, a kisleányt. Volt idő, mikor felnéztek a bölcsre, a tudósra, a tudásra. Volt olyan, hogy számított a gyermekek mosolya, a felnőttek kézfogása, az idősek tanácsa. Volt idő, mikor nem néztünk fel a hivalkodóra, nem tiszteltük a csalót és nem irigyeltük a mindenkin keresztül törtető elvtelent. Volt idő, mikor volt tisztesség, s nem volt lényegtelen mozdulat elvenni a másét, a közösségét. Mikor megvetettük a tolvajt, lenéztük az erőszaktevőt és üldöztük a hazugot. Volt. Vagy húsz éve mondta Hofi: „Reggel aztán kinyitom az újságot, megnézem: ma ki lopott?” Mintha ma írta volna, s bár akkor jót nevettünk a poénon, ma még csak meg sem rezzen az arcunk. Állami szintre emelt kizsákmányolás, a nép tudatos ellehetetlenítése, dicsőséggé avanzsált népbutítás – ebben a világban élünk. Amikor választott vezetőink döfnek röhögve tőrt a hátba, vajon ki maradna tisztesség, erkölcs és becsület őre? Jelmezbál. Nem olvad a hó, mintha az Ég még takarni akarná a várost, hogy később kezdődjön a plakátháború, a nyilvános hazudozás, a gyilkos szóhadjárat. Lejáratás. Bármi áron. Megvádolás. Bármi módon. Érvek és ellenérvek helyett vádak és gyanúsítások. Mocsok dől a dobozból, a sajtóból, a falakról és mindenhonnan, ahová tekinteted emeled, csoda-e ha az agyad nem menekül, s belefásulsz a durvaságba? Választás mondják, de belül már tudod: nincs tét és nincs remény, mert a végén mindig előtűnnek a fantomok a szürkeségből, és kiderül, hogy nem is az volt, nem is úgy történt, s mikor azt mondtam, akkor bizony másra gondoltam… Karnevál. Ülök csendesen és a pislákoló gyertyafényben nézem, ahogy alszol. Most szép vagy. Kisimulnak arcodon a ráncok, nem látszik csalódottság vagy fájdalom. De reggel majd újra kezdődik minden, a harcok, a félreértések, a bezártság meséi: nem adom ki magam, mert félek, túl közel érsz, de te sem adod ki magad, mert félsz, túl közel engedsz magadhoz. Inkább csak éldegélünk, kicsit békésen, kicsit fáradtan, gondosan vigyázva a távolságot… Maszkot viselünk itthon is, álarc mögé bújtatjuk érzéseinket, mert így biztonságos, mert így kezelhető… Nézem az apró gyertyát. Picinyke fénypont a hatalmas éjszaka sötétjében. De ha újabb gyertyát gyújt meg, nem veszít erejéből, nem lesz kevesebb, ugyanannyi fénye marad. Fájó emlékként hasít belém: Miért is nem lehetek gyertya én? Ahogy a költő mondá: Nagy tüzet kéne rakni csak, hogy a lángok az égre törjenek! Egyszer felállni, megrázni magunk, mint a bilincsből szabadult ragadozó, felállni és megrázni a világot! Fényt gyújtani újra a szívekben, fényt gyújtani ismét az agyakban! Égjen a máglya, szálljanak a szikrák és hányni a lángok közé a ránk telepedett szürke unalmat, közönyt, valós és vélt fájdalmat! Elzavarni a csalókat, érvényt szerezni a törvénynek, megszüntetni a felette állók kiváltságait! Segítő kezet nyújtani, meghallgatni és megszívlelni! Lemondatni az érdemtelent, lecsukatni a törvényszegőt és újra megtanulni értékek szerint élni… Ez kéne, érzem. Ez kéne, tudom… DE mégis, csak ülök itt és álmodat őrzöm. Mert félek. Mert féltelek. Mert féltem magunkat. Csendesen imát mormolok, hogy legalább mi… Hogy reggel ne legyen fájdalom csodaszép szemedben… Adj nekem hitet, s én társad leszek! Adj nekem bizalmat, s én őrződ leszek! Adj nekem szeretetet, s én lovagod leszek! Adj… adj… adj… Milyen könnyű ezt mondani, elvárni. Adj nekem gitárt, s én Trubadúrod leszek! Milyen egyszerűnek tűnik… De vajon hol vagyok én? Talán nekem kéne kinyújtani kart feléd, talán nekem kéne támaszodnak lenni, s a hitet nem elvárni, de megszerezni, mint egykoron. Talán nekem kéne lerázni a szürke fásultságot, izzó szemmel rád tekinteni, nyugodt erőt sugározni és békét ajánlani! Bennem él még a tűz? Nagy tettekre hivatva vagyok, vagy a kétségek csődjében süllyedek el végleg? Boldogan pihensz meg vállamon, szerető karjaim ölelésében vagy taszít a látvány? Ebben az önző világban csak akkor vagyunk nagyvonalúan lemondók, mikor tennünk kell, mikor adnunk kell, mikor bizonyítanunk kell. Máskor alig győzünk tolakodni (persze, tudom, te nem… én sem, de hát a tömeg az igen, tudod ezt te is….), de ilyenkor csak legyintünk elegánsan: mosolyogj rám Drága, s én virágszirommal szórom be az utat előtted… Hol van már az, mikor lehozom az égről a csillagot, mikor lábad elé teszem a világot, mikor támaszod leszek jóban s rosszban örökkön örökké… Mélázva nézek fel, s lám, az ég még ott van, valahol a szürkén mocskos hófelhők felett úgy vélem a csillagok is ragyognak még… Elfáradtam? Belefásultam? Megtört az idő? Hibáztatni, oh, azt nagyon tudok… A világért, a politikáért, a gazdaságért, az Életért, az elveszett lehetőségekért… Talán a botor szavak helyett nekem kéne felállni. Talán példát mutatni, talán tisztességesnek lenni. Persze már nincsenek világmegváltó álmok, de attól még én… igen én lehetek gyertya. S ha a világ nem is gyullad lángra e piciny lángocskától, azért a tüzet átadhatom egy, két vagy tán még több további mécsesnek. S ha a tűz terjed, már nem is voltam hiába… Nézlek merengve… Érted… Magamért…? Kettőnkért? Talán nem is kellenek ilyen nagy szavak. Csak azért a pillanatért, csak azért a szemvillanásért, csak azért az egyetlen mozdulatért, mikor büszkén rám emeled napsugár tekinteted: Ím itt gitárt adok néked, légy Trubadúrom…

Merlin