2010.02.14. Ez az írás eredetileg a Szombathelyi Kormos Műkedvelő Irodalmi Színpad Farsangi Báljára készült. Tekintve a Szalon kedves – szeretetteljes hangulatát, valószínűleg ott nem is fért volna be a repertoárba.
(Amy Macdonald dala nyomán)
Lement a nap. Vagy fel sem jött tán. Bámulom ezt a furcsa mocskos szürkeséget. Havat, sarat, a tél nyomait, sehol egy fény, sehol egy meleg villanás. Hideg van. Hideg van kint, és hideg van bent. Hideg van kint, mert tél van, s a tél végül próba elé állít minket. Csak küzdünk a véget nem érő havazással, a jeges utakkal, az átfúvásokkal, a mértéket vesztett fehérséggel. Vakít a hó, zsibbad a szem és a fárasztó munkanap után újabb kínszenvedés a hazautazás… Haza? Hideg van bent. Hideg van bent, mert kihűl a szív, elmarad a lelkesedés, kihunynak a lélekmelegítő gondolatok, abbamaradnak a felemelő történetek. Csak közöny van, meg ridegség, meg csalás és butítás. Maskarádé. Amikor úgy teszünk, mintha…, amikor olyat játszunk, hogy…, amikor el akarjuk hitetni, hogy mégis. Úgy teszünk, mintha lenne még bennünk hit. Olyat játszunk, hogy vannak még értékek. El akarjuk hitetni, hogy még lehet hinni… bízni… támaszkodni… De nem. Maszkabál… Színes álarcok mögé rejtjük megfáradt arcunkat, vonásaink rikító festékkel takarjuk, érzelmeinket közönnyel palástoljuk. Az értékek. Talán ott kezdődött minden. Mert volt idő, mikor tisztelték az anyát, a nőt, a kisleányt. Volt idő, mikor felnéztek a bölcsre, a tudósra, a tudásra. Volt olyan, hogy számított a gyermekek mosolya, a felnőttek kézfogása, az idősek tanácsa. Volt idő, mikor nem néztünk fel a hivalkodóra, nem tiszteltük a csalót és nem irigyeltük a mindenkin keresztül törtető elvtelent. Volt idő, mikor volt tisztesség, s nem volt lényegtelen mozdulat elvenni a másét, a közösségét. Mikor megvetettük a tolvajt, lenéztük az erőszaktevőt és üldöztük a hazugot. Volt. Vagy húsz éve mondta Hofi: „Reggel aztán kinyitom az újságot, megnézem: ma ki lopott?” Mintha ma írta volna, s bár akkor jót nevettünk a poénon, ma még csak meg sem rezzen az arcunk. Állami szintre emelt kizsákmányolás, a nép tudatos ellehetetlenítése, dicsőséggé avanzsált népbutítás – ebben a világban élünk. Amikor választott vezetőink döfnek röhögve tőrt a hátba, vajon ki maradna tisztesség, erkölcs és becsület őre? Jelmezbál. Nem olvad a hó, mintha az Ég még takarni akarná a várost, hogy később kezdődjön a plakátháború, a nyilvános hazudozás, a gyilkos szóhadjárat. Lejáratás. Bármi áron. Megvádolás. Bármi módon. Érvek és ellenérvek helyett vádak és gyanúsítások. Mocsok dől a dobozból, a sajtóból, a falakról és mindenhonnan, ahová tekinteted emeled, csoda-e ha az agyad nem menekül, s belefásulsz a durvaságba? Választás mondják, de belül már tudod: nincs tét és nincs remény, mert a végén mindig előtűnnek a fantomok a szürkeségből, és kiderül, hogy nem is az volt, nem is úgy történt, s mikor azt mondtam, akkor bizony másra gondoltam… Karnevál. Ülök csendesen és a pislákoló gyertyafényben nézem, ahogy alszol. Most szép vagy. Kisimulnak arcodon a ráncok, nem látszik csalódottság vagy fájdalom. De reggel majd újra kezdődik minden, a harcok, a félreértések, a bezártság meséi: nem adom ki magam, mert félek, túl közel érsz, de te sem adod ki magad, mert félsz, túl közel engedsz magadhoz. Inkább csak éldegélünk, kicsit békésen, kicsit fáradtan, gondosan vigyázva a távolságot… Maszkot viselünk itthon is, álarc mögé bújtatjuk érzéseinket, mert így biztonságos, mert így kezelhető… Nézem az apró gyertyát. Picinyke fénypont a hatalmas éjszaka sötétjében. De ha újabb gyertyát gyújt meg, nem veszít erejéből, nem lesz kevesebb, ugyanannyi fénye marad. Fájó emlékként hasít belém: Miért is nem lehetek gyertya én? Ahogy a költő mondá: Nagy tüzet kéne rakni csak, hogy a lángok az égre törjenek! Egyszer felállni, megrázni magunk, mint a bilincsből szabadult ragadozó, felállni és megrázni a világot! Fényt gyújtani újra a szívekben, fényt gyújtani ismét az agyakban! Égjen a máglya, szálljanak a szikrák és hányni a lángok közé a ránk telepedett szürke unalmat, közönyt, valós és vélt fájdalmat! Elzavarni a csalókat, érvényt szerezni a törvénynek, megszüntetni a felette állók kiváltságait! Segítő kezet nyújtani, meghallgatni és megszívlelni! Lemondatni az érdemtelent, lecsukatni a törvényszegőt és újra megtanulni értékek szerint élni… Ez kéne, érzem. Ez kéne, tudom… DE mégis, csak ülök itt és álmodat őrzöm. Mert félek. Mert féltelek. Mert féltem magunkat. Csendesen imát mormolok, hogy legalább mi… Hogy reggel ne legyen fájdalom csodaszép szemedben… Adj nekem hitet, s én társad leszek! Adj nekem bizalmat, s én őrződ leszek! Adj nekem szeretetet, s én lovagod leszek! Adj… adj… adj… Milyen könnyű ezt mondani, elvárni. Adj nekem gitárt, s én Trubadúrod leszek! Milyen egyszerűnek tűnik… De vajon hol vagyok én? Talán nekem kéne kinyújtani kart feléd, talán nekem kéne támaszodnak lenni, s a hitet nem elvárni, de megszerezni, mint egykoron. Talán nekem kéne lerázni a szürke fásultságot, izzó szemmel rád tekinteni, nyugodt erőt sugározni és békét ajánlani! Bennem él még a tűz? Nagy tettekre hivatva vagyok, vagy a kétségek csődjében süllyedek el végleg? Boldogan pihensz meg vállamon, szerető karjaim ölelésében vagy taszít a látvány? Ebben az önző világban csak akkor vagyunk nagyvonalúan lemondók, mikor tennünk kell, mikor adnunk kell, mikor bizonyítanunk kell. Máskor alig győzünk tolakodni (persze, tudom, te nem… én sem, de hát a tömeg az igen, tudod ezt te is….), de ilyenkor csak legyintünk elegánsan: mosolyogj rám Drága, s én virágszirommal szórom be az utat előtted… Hol van már az, mikor lehozom az égről a csillagot, mikor lábad elé teszem a világot, mikor támaszod leszek jóban s rosszban örökkön örökké… Mélázva nézek fel, s lám, az ég még ott van, valahol a szürkén mocskos hófelhők felett úgy vélem a csillagok is ragyognak még… Elfáradtam? Belefásultam? Megtört az idő? Hibáztatni, oh, azt nagyon tudok… A világért, a politikáért, a gazdaságért, az Életért, az elveszett lehetőségekért… Talán a botor szavak helyett nekem kéne felállni. Talán példát mutatni, talán tisztességesnek lenni. Persze már nincsenek világmegváltó álmok, de attól még én… igen én lehetek gyertya. S ha a világ nem is gyullad lángra e piciny lángocskától, azért a tüzet átadhatom egy, két vagy tán még több további mécsesnek. S ha a tűz terjed, már nem is voltam hiába… Nézlek merengve… Érted… Magamért…? Kettőnkért? Talán nem is kellenek ilyen nagy szavak. Csak azért a pillanatért, csak azért a szemvillanásért, csak azért az egyetlen mozdulatért, mikor büszkén rám emeled napsugár tekinteted: Ím itt gitárt adok néked, légy Trubadúrom…
Merlin
(Amy Macdonald dala nyomán)
Lement a nap. Vagy fel sem jött tán. Bámulom ezt a furcsa mocskos szürkeséget. Havat, sarat, a tél nyomait, sehol egy fény, sehol egy meleg villanás. Hideg van. Hideg van kint, és hideg van bent. Hideg van kint, mert tél van, s a tél végül próba elé állít minket. Csak küzdünk a véget nem érő havazással, a jeges utakkal, az átfúvásokkal, a mértéket vesztett fehérséggel. Vakít a hó, zsibbad a szem és a fárasztó munkanap után újabb kínszenvedés a hazautazás… Haza? Hideg van bent. Hideg van bent, mert kihűl a szív, elmarad a lelkesedés, kihunynak a lélekmelegítő gondolatok, abbamaradnak a felemelő történetek. Csak közöny van, meg ridegség, meg csalás és butítás. Maskarádé. Amikor úgy teszünk, mintha…, amikor olyat játszunk, hogy…, amikor el akarjuk hitetni, hogy mégis. Úgy teszünk, mintha lenne még bennünk hit. Olyat játszunk, hogy vannak még értékek. El akarjuk hitetni, hogy még lehet hinni… bízni… támaszkodni… De nem. Maszkabál… Színes álarcok mögé rejtjük megfáradt arcunkat, vonásaink rikító festékkel takarjuk, érzelmeinket közönnyel palástoljuk. Az értékek. Talán ott kezdődött minden. Mert volt idő, mikor tisztelték az anyát, a nőt, a kisleányt. Volt idő, mikor felnéztek a bölcsre, a tudósra, a tudásra. Volt olyan, hogy számított a gyermekek mosolya, a felnőttek kézfogása, az idősek tanácsa. Volt idő, mikor nem néztünk fel a hivalkodóra, nem tiszteltük a csalót és nem irigyeltük a mindenkin keresztül törtető elvtelent. Volt idő, mikor volt tisztesség, s nem volt lényegtelen mozdulat elvenni a másét, a közösségét. Mikor megvetettük a tolvajt, lenéztük az erőszaktevőt és üldöztük a hazugot. Volt. Vagy húsz éve mondta Hofi: „Reggel aztán kinyitom az újságot, megnézem: ma ki lopott?” Mintha ma írta volna, s bár akkor jót nevettünk a poénon, ma még csak meg sem rezzen az arcunk. Állami szintre emelt kizsákmányolás, a nép tudatos ellehetetlenítése, dicsőséggé avanzsált népbutítás – ebben a világban élünk. Amikor választott vezetőink döfnek röhögve tőrt a hátba, vajon ki maradna tisztesség, erkölcs és becsület őre? Jelmezbál. Nem olvad a hó, mintha az Ég még takarni akarná a várost, hogy később kezdődjön a plakátháború, a nyilvános hazudozás, a gyilkos szóhadjárat. Lejáratás. Bármi áron. Megvádolás. Bármi módon. Érvek és ellenérvek helyett vádak és gyanúsítások. Mocsok dől a dobozból, a sajtóból, a falakról és mindenhonnan, ahová tekinteted emeled, csoda-e ha az agyad nem menekül, s belefásulsz a durvaságba? Választás mondják, de belül már tudod: nincs tét és nincs remény, mert a végén mindig előtűnnek a fantomok a szürkeségből, és kiderül, hogy nem is az volt, nem is úgy történt, s mikor azt mondtam, akkor bizony másra gondoltam… Karnevál. Ülök csendesen és a pislákoló gyertyafényben nézem, ahogy alszol. Most szép vagy. Kisimulnak arcodon a ráncok, nem látszik csalódottság vagy fájdalom. De reggel majd újra kezdődik minden, a harcok, a félreértések, a bezártság meséi: nem adom ki magam, mert félek, túl közel érsz, de te sem adod ki magad, mert félsz, túl közel engedsz magadhoz. Inkább csak éldegélünk, kicsit békésen, kicsit fáradtan, gondosan vigyázva a távolságot… Maszkot viselünk itthon is, álarc mögé bújtatjuk érzéseinket, mert így biztonságos, mert így kezelhető… Nézem az apró gyertyát. Picinyke fénypont a hatalmas éjszaka sötétjében. De ha újabb gyertyát gyújt meg, nem veszít erejéből, nem lesz kevesebb, ugyanannyi fénye marad. Fájó emlékként hasít belém: Miért is nem lehetek gyertya én? Ahogy a költő mondá: Nagy tüzet kéne rakni csak, hogy a lángok az égre törjenek! Egyszer felállni, megrázni magunk, mint a bilincsből szabadult ragadozó, felállni és megrázni a világot! Fényt gyújtani újra a szívekben, fényt gyújtani ismét az agyakban! Égjen a máglya, szálljanak a szikrák és hányni a lángok közé a ránk telepedett szürke unalmat, közönyt, valós és vélt fájdalmat! Elzavarni a csalókat, érvényt szerezni a törvénynek, megszüntetni a felette állók kiváltságait! Segítő kezet nyújtani, meghallgatni és megszívlelni! Lemondatni az érdemtelent, lecsukatni a törvényszegőt és újra megtanulni értékek szerint élni… Ez kéne, érzem. Ez kéne, tudom… DE mégis, csak ülök itt és álmodat őrzöm. Mert félek. Mert féltelek. Mert féltem magunkat. Csendesen imát mormolok, hogy legalább mi… Hogy reggel ne legyen fájdalom csodaszép szemedben… Adj nekem hitet, s én társad leszek! Adj nekem bizalmat, s én őrződ leszek! Adj nekem szeretetet, s én lovagod leszek! Adj… adj… adj… Milyen könnyű ezt mondani, elvárni. Adj nekem gitárt, s én Trubadúrod leszek! Milyen egyszerűnek tűnik… De vajon hol vagyok én? Talán nekem kéne kinyújtani kart feléd, talán nekem kéne támaszodnak lenni, s a hitet nem elvárni, de megszerezni, mint egykoron. Talán nekem kéne lerázni a szürke fásultságot, izzó szemmel rád tekinteni, nyugodt erőt sugározni és békét ajánlani! Bennem él még a tűz? Nagy tettekre hivatva vagyok, vagy a kétségek csődjében süllyedek el végleg? Boldogan pihensz meg vállamon, szerető karjaim ölelésében vagy taszít a látvány? Ebben az önző világban csak akkor vagyunk nagyvonalúan lemondók, mikor tennünk kell, mikor adnunk kell, mikor bizonyítanunk kell. Máskor alig győzünk tolakodni (persze, tudom, te nem… én sem, de hát a tömeg az igen, tudod ezt te is….), de ilyenkor csak legyintünk elegánsan: mosolyogj rám Drága, s én virágszirommal szórom be az utat előtted… Hol van már az, mikor lehozom az égről a csillagot, mikor lábad elé teszem a világot, mikor támaszod leszek jóban s rosszban örökkön örökké… Mélázva nézek fel, s lám, az ég még ott van, valahol a szürkén mocskos hófelhők felett úgy vélem a csillagok is ragyognak még… Elfáradtam? Belefásultam? Megtört az idő? Hibáztatni, oh, azt nagyon tudok… A világért, a politikáért, a gazdaságért, az Életért, az elveszett lehetőségekért… Talán a botor szavak helyett nekem kéne felállni. Talán példát mutatni, talán tisztességesnek lenni. Persze már nincsenek világmegváltó álmok, de attól még én… igen én lehetek gyertya. S ha a világ nem is gyullad lángra e piciny lángocskától, azért a tüzet átadhatom egy, két vagy tán még több további mécsesnek. S ha a tűz terjed, már nem is voltam hiába… Nézlek merengve… Érted… Magamért…? Kettőnkért? Talán nem is kellenek ilyen nagy szavak. Csak azért a pillanatért, csak azért a szemvillanásért, csak azért az egyetlen mozdulatért, mikor büszkén rám emeled napsugár tekinteted: Ím itt gitárt adok néked, légy Trubadúrom…
Merlin
Drága Merlin !
VálaszTörlésTőlem akkor kapsz egyértelmű dicséretet, ha abba hagyod az elfajult világ közerkölcseinek ostorozását, a múlt század tempóin való nosztalgiázást és úgy írsz, mint egy boldog ember. Ehhez hosszú út vezet. Minimum egy keleti vallás filozófiáját kell a magadévá tenned vagy egy arra érdemes asszonyszemélyt. A kettő kombinációja lehet maga a mámor. A szolidan pozitív végkifejlet ellenére borús témától eltekintve tetszett. Jól írsz, élvezem a stílusodat, a jelzőidet, a tobzódást.
Emlékeztetőül, a pincénk elég nagy ahhoz, hogy minden bele férjen, amit a barátaink hoznak.
üdv: Györgyi
Kedves Merlin!
VálaszTörlésÖrültem, hogy a borús kezdet után mégiscsak valami fényt láttam pislákolni az alagút végén. Még, ha csak egy gyertya fénye, akkor is jó volt így befejezni, hiszen itt a tavasz és ilyenkor már talán nem is annyira felhős az ég. Remélem hamarosan Te is érzed, hisz az új tervek nekem mindig új erőt, energiát adnak, talán Veled is így lesz.
Mindenesetre mindig öröm olvasni amit írsz.
Zs.
Szürke volt az ég, szinte nyálkás eső esett, a szél kellemetlenül bebújt a kabát alá, a hangulatom tükrözte a kinti időjárást. Mogorván léptem be a repülőbe. Elővettem a könyvem, hogy beletemetkezzem, hátha az segít a szomorú realitást elfelejtetni. A gép emelkedett, szorgosan nyeldekeltem, a fülem pattogott, továbbra is morcosan felnéztem a könyvemből. A gép sűrű felhőrétegen haladt át - néztem a kinti vattacukrot, majd hirtelen az ég gyönyörű kékje tárult elém. Szikrázó napsütés és elmondhatatlan kékség tárult elém. Oh! A mindig és mindenkor jelen levő kék csoda, a remény, az őszinteség, a szeretet. Azóta is emlékszem a kékséggel és hordozom magamban.
VálaszTörlés...nem is vettem észre, hogy Te is a gépen ültél!