Kínzó kérdések az emlékezés misztériumáról, a legdurvább
oxymoron és a rókák statisztikája
Sikeresen túllendültünk a
teremtésen és elfoglaltuk a nekünk tetsző uralkodó pozíciót. Ez sincs rendben,
de ne legyünk kicsinyesek. Az ember megszületik. Megszületik, és ebben a
pillanatban egyetlen dologban lehet biztos: egyszer meg is fog halni. Micsoda paradoxona
ez az életnek nevezett játéknak! Nagy játék ez, mondjuk, és csak rajtad áll,
hogy komédia vagy dráma lesz a végén. Az érdekes az, hogy mikor leülünk a
függöny elé, hogy végignézzük az előadásodat, akkor ezt még senki sem tudja –
talán csak te valahol mélyen a szívedben. Igen, lehet egy szórakoztató
vígjáték, vagy egy keserves ballada, de az tény: a heppi end elmarad. A
befejezés az egyetlen, ami biztos. Ez a legdurvább oxymoron, amit a Lét
produkál. Mert kezdhetsz te bármilyen nemes építkezésbe, vagy lehetsz gaz
útonálló, a végén a jutalom mindig csak ugyanaz: a végtelen béke. Ezt pedig ép
ésszel, vagy csak világos tudattal sem könnyű feldolgozni. Ebből következik
tehát az élet legkínzóbb kérdése: Mi marad utánam? Ki fog emlékezni rám, hogyan
és miért? Mit hagyok magam után, mi lesz az érdem, mi emel ki a sorból? Például
a közönséges petymeg nem foglalkozik a hagyatékkal. Hűsöl az árnyékban,
antilopot öl reggelire, aztán pilledten emészt az árnyékban. Nem sokat
filozofál a létezés illékony tüneményéről. Ahogyan a bütykös tavilúd, vagy a
hétpettyes katicabogár sem. Úgy tűnik tehát, az ember az egyetlen mely
megáldatott azzal a képességgel, hogy a jövőn rágódhasson. Azon a jövőn,
hangsúlyozom ártatlan arccal, amelynek ő már nem lesz részese. Nem elég, hogy
az egész életet úgy kell leélnünk, hogy folyamatosan mások elvárásainak
próbálunk megfelelni, de még az is foglalkoztat minket, hogy mi lesz majd
utána. Hogy akkor majd mit mondanak rólunk… Miért nem törődik ezzel a tarajos
sül? Miért nem rágja a körmeit a vaddisznó? Az általunk alsóbbrendűnek
kikiáltott élőlények miért rendelkeznek a végtelen nyugalom képességével, és
miért zaklatja elménket folyamatosan a megfejthetetlen jövőnek való megfelelés
kényszere? Egyesek azt mondják: az élet célja az utódok létrehozása, majd bennük
élünk tovább. Tény, hogy a létrehozás folyamatát sokan élvezettel gyakorolják,
talán az egyetlen kötelesség ez, mely ellen nem szokás lázadni, bezzeg a
mosogatás, porszívózás és a kertápolás mennyire nem kedvelt ténykedés. De legalább
valamiben egyet értünk, na. Szóval a gyártás folyamata még csak rendben van, de
aztán elér a reményteljes utód a tini korban, és valahogy nem látjuk ott
magunkat. Minden szava idegesít, minden tette irritál, valahogy a lázadó
lélekben nem a magunk arcának megpillantása feletti örömet érezzük
visszakacsintani, inkább azt, hogy „ez már tényleg túlmegy minden határon”… És
akkor meredt kétségbeesés következik: hát hiába volt minden? Mi depressziósok
leszünk, a róka meg megy tyúkot lopni. Ő nem foglalkozik azzal, hogy a Kis Vuk
megdönti-e az apja által beállított heti tyúklopási statisztikát. Mi ebből a
tanulság? Hol itt a figyelmeztetés? Talán csak annyi, hogy nem kéne túl
bonyolítani ezt a játékot, amit Életnek szokás hívni? Lehet, hogy el kéne
kezdeni a távoli jövő fürkészése helyett azzal foglalatoskodni, hogy mit
tartogat a mai nap? A mai nap, mely a kedvenc napom, mondta Micimackó… A mai
nap, amely végtelen örömök tárháza, a mai nap, mely szörnyű csapdák
gyűjteménye. A mai nap, amely elhozhatja mosolyod melegét, amely megadhatja
érintésed gyengéd puhaságát, mely megajándékozhat kacagásod örömével… Vagy
tovább száguldhatunk, hogy mindezt észre sem vesszük, mert a rohanásban
elveszik a Pillanat Csodája… Ami valójában Te vagy.
Kőry László Merlin
2014.06.09.
