A Létezés fájdalma - III.

Kínzó kérdések az emlékezés misztériumáról, a legdurvább oxymoron és a rókák statisztikája

Sikeresen túllendültünk a teremtésen és elfoglaltuk a nekünk tetsző uralkodó pozíciót. Ez sincs rendben, de ne legyünk kicsinyesek. Az ember megszületik. Megszületik, és ebben a pillanatban egyetlen dologban lehet biztos: egyszer meg is fog halni. Micsoda paradoxona ez az életnek nevezett játéknak! Nagy játék ez, mondjuk, és csak rajtad áll, hogy komédia vagy dráma lesz a végén. Az érdekes az, hogy mikor leülünk a függöny elé, hogy végignézzük az előadásodat, akkor ezt még senki sem tudja – talán csak te valahol mélyen a szívedben. Igen, lehet egy szórakoztató vígjáték, vagy egy keserves ballada, de az tény: a heppi end elmarad. A befejezés az egyetlen, ami biztos. Ez a legdurvább oxymoron, amit a Lét produkál. Mert kezdhetsz te bármilyen nemes építkezésbe, vagy lehetsz gaz útonálló, a végén a jutalom mindig csak ugyanaz: a végtelen béke. Ezt pedig ép ésszel, vagy csak világos tudattal sem könnyű feldolgozni. Ebből következik tehát az élet legkínzóbb kérdése: Mi marad utánam? Ki fog emlékezni rám, hogyan és miért? Mit hagyok magam után, mi lesz az érdem, mi emel ki a sorból? Például a közönséges petymeg nem foglalkozik a hagyatékkal. Hűsöl az árnyékban, antilopot öl reggelire, aztán pilledten emészt az árnyékban. Nem sokat filozofál a létezés illékony tüneményéről. Ahogyan a bütykös tavilúd, vagy a hétpettyes katicabogár sem. Úgy tűnik tehát, az ember az egyetlen mely megáldatott azzal a képességgel, hogy a jövőn rágódhasson. Azon a jövőn, hangsúlyozom ártatlan arccal, amelynek ő már nem lesz részese. Nem elég, hogy az egész életet úgy kell leélnünk, hogy folyamatosan mások elvárásainak próbálunk megfelelni, de még az is foglalkoztat minket, hogy mi lesz majd utána. Hogy akkor majd mit mondanak rólunk… Miért nem törődik ezzel a tarajos sül? Miért nem rágja a körmeit a vaddisznó? Az általunk alsóbbrendűnek kikiáltott élőlények miért rendelkeznek a végtelen nyugalom képességével, és miért zaklatja elménket folyamatosan a megfejthetetlen jövőnek való megfelelés kényszere? Egyesek azt mondják: az élet célja az utódok létrehozása, majd bennük élünk tovább. Tény, hogy a létrehozás folyamatát sokan élvezettel gyakorolják, talán az egyetlen kötelesség ez, mely ellen nem szokás lázadni, bezzeg a mosogatás, porszívózás és a kertápolás mennyire nem kedvelt ténykedés. De legalább valamiben egyet értünk, na. Szóval a gyártás folyamata még csak rendben van, de aztán elér a reményteljes utód a tini korban, és valahogy nem látjuk ott magunkat. Minden szava idegesít, minden tette irritál, valahogy a lázadó lélekben nem a magunk arcának megpillantása feletti örömet érezzük visszakacsintani, inkább azt, hogy „ez már tényleg túlmegy minden határon”… És akkor meredt kétségbeesés következik: hát hiába volt minden? Mi depressziósok leszünk, a róka meg megy tyúkot lopni. Ő nem foglalkozik azzal, hogy a Kis Vuk megdönti-e az apja által beállított heti tyúklopási statisztikát. Mi ebből a tanulság? Hol itt a figyelmeztetés? Talán csak annyi, hogy nem kéne túl bonyolítani ezt a játékot, amit Életnek szokás hívni? Lehet, hogy el kéne kezdeni a távoli jövő fürkészése helyett azzal foglalatoskodni, hogy mit tartogat a mai nap? A mai nap, mely a kedvenc napom, mondta Micimackó… A mai nap, amely végtelen örömök tárháza, a mai nap, mely szörnyű csapdák gyűjteménye. A mai nap, amely elhozhatja mosolyod melegét, amely megadhatja érintésed gyengéd puhaságát, mely megajándékozhat kacagásod örömével… Vagy tovább száguldhatunk, hogy mindezt észre sem vesszük, mert a rohanásban elveszik a Pillanat Csodája… Ami valójában Te vagy.    

Kőry László Merlin

2014.06.09.