Az eltűnés sorrendjében

(Kraftidioten / In Order Of Disappearance)

Színes, feliratos, norvég-svéd-dán fekete komédia, 116 perc, 2013

Rendező: Hans Petter Moland

Főszereplők: Stellan Sarsgard, Bruno Ganz, Kristofer Hivju, Jakob Oftebro, Pal Sverre Valheim Hagen, Sergej Trifunovic, Tobias Santelmann, Anders Baasmo Christiansen

Nils, az egykori bevándorló épp Év Állampolgára címet kap. Valahol északon dolgozik, hatalmas hókotrókkal takarítja az utat. Feleségével egy szép otthonban éldegélnek, mikor meghal a fiuk. A rendőrség szerint kábítószer túladagolás, de Nils tudja, hogy a fia nem volt drogos. Kiderül, hogy a helyi maffia emberei tévedésből gyilkolták meg. Mindketten megroppannak a fiú temetésén, majd felesége el is hagyja. Nils pedig, a maga csendes módján elkezd bosszút állni. Döbbenetes egyszerűséggel, de teljesen eltökélten elkezdi kivégezni az elkövető maffiózókat, és halad egyre feljebb a ranglétrán. Közben öntudatlanul háborút robbant ki a helyi és az idetelepedett szerb maffia között. Aztán elszabadul a pokol, és a hideg téli tájban sorban ömlik a vér…

Hans Petter Molland zseniális filmet csinált. Krimi, mert egy gyilkosságot látunk, majd az utána következő bosszú hadjáratot. Vígjáték, mert folyamatosan hatalmas poénok hangzanak el. Paródia, mert jó néhány filmes klisét kigúnyol. Dráma, mert gyönyörűen mutatja meg a szenvedő ember fájdalmát. Röviden: még csak be sem lehet sorolni. Ahogy a hatalmas hókotró megy a végtelen fehérségben, ahogy csak szórja maga elől a soha el nem fogyó havat… Közben látjuk az apa drámáját, röhögünk a zseniális poénokon, és közben kiszámíthatatlan az egész, igazi meglepő fordulatokban gazdag remek sztori. Mindez a jéghideg északon, ahonnan nem ilyen filmeket szoktunk látni…

Zseniális az egész. Lassú, de gúnyosan fájdalmas. A néha feltűnő fekete alapon fehér eredményektől a végén már szinte a könnyem fojt… Attól zseniális az egész, hogy tényleg kiszámíthatatlan… Ehhez persze hozzájárul Stellan Sarsgard, aki egy zseni. Alig beszél, csak néz, de az a tekintet mindent elmesél… Remek színész, és a számunkra ismeretlen többiek pedig remek társak. Ennyi idiótát összeszedni művészet lehetett…

Ezt mindenkinek látni kell!

Értékelés: 1 (Agyhalál) - 10 (Csoda!) skálán: 9 pont - Emlékezetes

Flörti dancing

(Cuban Fury)

Színes, magyarul beszélő, angol vígjáték, 98 perc, 2014

Rendező: James Griffiths

Főszereplők: Nick Frost, Rashida Jones, Ian McShane, Wendi McLendon-Covey, Chris O’Dowd, Olivia Colman, Alexandra Roach

Bruce helyes kisfiú volt, aki húgával bajnok salsa táncos párt alkotott. A nagy verseny előtt azonban egy csapat fiú jól helybenhagyja, ő pedig feladja álmait… Ma egy gépész vállalatnál dolgozik. Egy napon új főnöknő érkezik a csapathoz, és Bruce rögtön beleszeret. A lányt egyetlen dologgal tudja meghódítani: ő is lelkes táncos. Így hát a mára alaposan meghízott fiú visszatér az egykori tánciskolába, hogy megint formába kerüljön. Csakhogy már semmi sem a régi. Sok különös fazont talál ott is, miközben barátai sem igazán értik meg…

James Griffiths csinált egy mai mesét. Az egykori tehetségről, aki mára nagyon alább adta, de meg megdolgozik a sikerért, így végül persze, hogy elnyeri a királylány kezét… Kissé kiszámítható, de mégis kedves film, hiszen a meséket épp ezért szeretjük.

Jók a felvételek, és a latinos táncos jelenetek igazán pezsgőek. Nem értek a salsához, így nem tudom, hogy mennyire prof, amit látunk, egy biztos: zseniális hangulatot csinálnak a táncjelenetek!

Nick Frost kiváló erre a szerepre, és alkatához képest szerintem igazán remek táncos is! Rashida Jones persze inkább szép, mint tehetséges, viszont Ian McShane kellően bölcs és utálatos.

Röviden: ez egy jól összerakott kedves vígjáték, sok dögös tánccal és néhány remek poénnal.

Értékelés: 1 (Agyhalál) - 10 (Csoda!) skálán: 7 pont – Kellemes

A csodálatos Pókember 2.

(The Amazing Spider-man 2.)

Színes, magyarul beszélő, amerikai akciófilm, 144 perc, 2014

Rendező: Marc Webb

Főszereplők: Andrew Garfield, Jamie Foxx, Paul Giamatti, Emma Stone, Dane DeHaan, Sally Field, Martin Sheen, Chris Zylka

Pókember élvezi az életet, bár az emberek egy része kezdi pedzegetni, hogy önbíráskodás, amit csinál… Csak egy problémája van: még mindig imádja Gwen Stacey-t, viszont megígérte haldokló apjának, hogy megóvja magától a lányt… Miközben nem tud dönteni, új ellenségek jelennek meg. Egy korábbi rajongó gonosz áramforrássá változik, majd feltűnik Harry Osborn, aki még gonoszabb, mint egykori apja. Ráadásul még egyéb bűnözők is beállnak a sorba. Látványos harcok zajlanak, de közben bekövetkezik, amit olyan sokszor emlegettek: Gwen áldozattá válik…

Marc Webb nem talált ki semmi újat, viszi tovább a Pókember folyamot. Nekem ez a rész túl hosszú lett, sokszor unatkoztam, bár tény, hogy amikor nem lelkiznek, akkor nagyon látványosak az akció jelenetek. Kicsit zavaros, hogy ki-kicsoda, hogy ki miért is olyan gonosz, de ez nem zavar senkit.

A dicséret a fényképezést és a látványtervező trükkösöket illeti meg. Való igaz, hogy egyre nehezebb különbséget tenni valóság és trükk között…

Andrew Garfield remek színész, de nagy teljesítményét nem itt mutatja meg. Nem is ezt várjuk tőle… Emma Stone gyönyörű, még mindig imádom, miatta érdemes volt beülni erre a folytatásra is. Jamie Foxx egészen jó, Paul Giamattinak meg teljesen elment az esze… A többi színész meg hozza a kötelező pontszámot, ahogy mondani szokás.

  

Aki először lát Pókember filmet, annak biztos tetszeni fog. Jómagam is élveztem a látványt. De egy ilyen szuperhősös mozitól ma már azért többet lehet elvárni…

Értékelés: 1 (Agyhalál) - 10 (Csoda!) skálán: 7 pont – Kellemes