2009.12.15. – Karácsony 2009.
Mostan ünnepről álmodom. Mostan békéről, családi boldogságról, kipirult arccal csengő hangon kacagó gyermekekről álmodom. Mostan a készülődésről, a gyanta illatú fa díszbe öltöztetéséről, a gyertyák ünnepélyes meggyújtásáról álmodom. Mostan a diók ezüstre festéséről, a fahéj illatú sütemények forró sütőből való kiemelésének ceremóniájáról, a csengettyűszó halk melódiájáról álmodom… Álmodom, mert ember vagyok; álmodom, mert érző ember vagyok; álmodom, mert érzékeny érző ember vagyok. Álmodom, mert az álmok még megmaradtak, itt élnek köröttünk a gyertyaláng fényében, az ünnepi dalok emelkedett hangjaiban, a néma, de mégis oly sokat eláruló kézszorításokban, a hópihéket táncoltató jeges fuvallatban… Mostan ünnepről álmodom.
Válság van. Odakint válság van. Odakint megszorítás van, életszínvonal csökkenés van, visszaesés van, stagnálás van, odakint sok-sok érthetetlen és misztikus közgazdasági fogalom van, ami mind csak azt jelenti, hogy nehéz az élet. Nehéz kevesebbet költeni, nehéz nem pazarolni, nehéz tudatosan tervezni és nagyon nehéz takarékoskodni. Energiával, munkával, fizetéssel vagy csak költséggel. Nehéz, hogy nem ismernek el, nehéz, hogy nem becsülnek meg, nehéz, hogy kevesebbet érek. Kevesebbet érek? Vajon mit érek? És a bérek? Azok vajh mit mutatnak? Nehéz a bizonytalanság, nehéz a tehetetlenség, elpárolgott már a türelem, fáj a semmittevés, a sodródás az árral. Odakint válság van. Válság van.
Mostan szeretetről álmodom. Mikor nem azért gyűlünk a fa köré, mert így illik. Mikor egymás szemébe nézünk, mikor egymás kezének érintésétől nem viszolygunk, mikor szívből fakadunk mosolyra a vicceken, mikor értéke van a velem töltött időnek. Megterített asztal mellett, vagy kopár abrosznál, miért is számítana? Gyöngyöző pezsgővel vagy csak egy korty hűs vízzel, kinek is számítana? Mikor nem lényeg a külsőség, mikor nem akarunk mások lenni, mást mutatni, mikor szegre akaszthatjuk a hosszú év során viselt megszokott álarcokat… Mikor az ajándékozás örömét nem a zsúfolt plázákban töltött tolongás jelenti, mikor az ajándék értékét nem az ára fémjelzi, mikor a könnycsepp azt mondja: köszönöm. Mikor nem kell szándékot keresni az elhangzott szavak mögött, mikor nem kell indulatot palástolni, mikor tudunk csak egyszerűek és tisztán őszinték lenni… Mostan szeretetről álmodom.
Válság van. Idebent válság van. Lassan ködbe vesznek az egykor oly fontos értékek. A tisztelet. Tisztelet a szülők és idősek felé, tisztelet a gyengék és gyermekek felé, tisztelet a társ felé. A hűség. Hűség a barátokhoz, hűség az elvekhez, hűség önmagunkhoz. Hűség a hazához. Nagy szavak vagy mélyről előtörő őszinte vallomások? Értékek, melyekhez sírig hűek maradhatunk, vagy csak divatjamúlt bohóságok? A lényeg, amitől, és amiért élni érdemes vagy csak tovaillanó fellángolás? Elveszik a nép, kinek múltját elrabolják. S mi napról napra hagyjuk, hogy a múlt lassan homályba hulljon. Ki emlékszik még, miért adták vérüket csatában a híres ősök? Ki emlékszik még, miről zengtek a költők és dalnokok? Ki emlékszik még, miért áldozták életüket a hősök? Ki emlékszik még miért tekintettek büszkén a lencsébe furcsa ruhákban elődeink a megkopott régi fényképeken? Idebent válság van. Válság van.
Készülődik a tél, lassan hullanak alá az első hópelyhek. Csendes táncot járnak a jéghideg éjszakában, amint alászállnak a Mennyből, puhán érnek földet, s a végtelen fehérség lassan betölti a tájat. Jeges fényt szór a Hold. Megfagy minden, megbénul a világ, s a jótékony hó fátylat vet a múltra, eltakarja a bűnöket, lassan betemeti a fájdalmakat, a sértettséget, a fásultságot. Elvarázsolja a kies utcák piszkos valóságát, meséket sző körénk, legendákat, egykori vitézek hősi cselekedetinek emlékét. Hókirálynő jeges kezével takarítja ki világunkat s a szívem. Aztán megjelenik az Angyal. Kecses szárnyalása árnyékot vet a szikrázó hólepelre, könnyed mozdulatai nem hagynak nyomot a fizikai világban. Megismer, amint elsuhan mellettem, felém nyújtja kecses karját, hideg kékes arcán meleg mosollyal tekint rám. Emeld fel fejed! A számvetést elvégezted, okulj a hibákból, de feleslegesen ne ostorozd magad! Válságban a világ, válságban az Ember. Most számít a tiszta szív, most kell a megtisztuló lélek, most létfontosságú az akarat és most kell… Oh nagyon-nagyon kell… az igazi szeretet! Oly könnyű engedni a csüggedésnek, oly könnyű letérni a helyes útról, oly egyszerű félretenni az erényeket, s lám a világ látszólag csodálni fog. De vajon kinek a csodálata számít? Kitől nyersz hitet, kiből merítesz energiát? Kinek nyújtasz segítő kezet, kinek vagy biztos támasza? S mikor megszeppent gyermekek ijedt tekintete szemedbe fúródik, mit is látnak ott? Van hited? Van erőd? S mikor magadra maradsz csendes magányodban elmélyülve, mi lakozik a szívedben? Magabiztosság edzi lelked vagy kétely marcangol? Erőt sugárzol, vagy csak nyárfalevél módra remegsz? Válság van… Hideg és személytelen a világ, csodákkal telt a világ! Kegyetlen és célratörő az ember, érző szívű az ember! Gyötrően fájdalmas és magányos az élet, oly csodás pillanatokkal teli az élet! Üres és bizonytalan a lét, oly fenséges a lét! Annyira üres és fájóan csendes a magány, oly csodásan zsibong a lélek, mikor társra találsz! Jeges eső szemerkél és a hideg csontig hatol, szívünket melengeti a tudat, hogy szeretsz és szeretve vagy…
Válság van. Fárad az agyunk az állandó útkeresésben. Nem jut már elég idő kedves szavakra, nem marad energia gyengéd ölelésekre. Rohanunk, versenyzünk az idővel, lassítanánk a bolygót, keressük a titkot az egyetlen, a mindent megmagyarázó igazságot. A kies földre szegezzük fáradó tekintetünk, ahogy a múlt nyomait kutatjuk, ahelyett, hogy az égre emelnénk pillantásunk, s arcunkat fürdetnénk az éltető napsugárban... Pedig az igazság itt van köröttünk, benne élünk nap s nap után, itt zajlik minden, de a kegyetlen versengésben nem látjuk meg a nyilvánvalót. Pedig nem kéne, dehogy is kéne bölcsnek lenni, elég lenne csupán meghallani a Róka szavait a Kis Herceghez: „Az idő, amit a rózsádra vesztegettél, az teszi fontossá a rózsádat! És most már felelős vagy a rózsádért!”
KIVÁLTSÁG, hogy a döntés a mi kezünkben van.
Kívánom, hogy legyen igazi az ünnep! Áldott és békés a Karácsony, boldog és sikeres az Új Év!
Kívánom, hogy azon az Estén a gyertya lángjában lásd meg az Angyalt! Élj a kiváltsággal, és dönts, mire vesztegeted az időd!
Köszönöm a perceket, melyek nekem jutottak.
Őszinte tisztelettel és barátsággal:
Merlin
Mostan ünnepről álmodom. Mostan békéről, családi boldogságról, kipirult arccal csengő hangon kacagó gyermekekről álmodom. Mostan a készülődésről, a gyanta illatú fa díszbe öltöztetéséről, a gyertyák ünnepélyes meggyújtásáról álmodom. Mostan a diók ezüstre festéséről, a fahéj illatú sütemények forró sütőből való kiemelésének ceremóniájáról, a csengettyűszó halk melódiájáról álmodom… Álmodom, mert ember vagyok; álmodom, mert érző ember vagyok; álmodom, mert érzékeny érző ember vagyok. Álmodom, mert az álmok még megmaradtak, itt élnek köröttünk a gyertyaláng fényében, az ünnepi dalok emelkedett hangjaiban, a néma, de mégis oly sokat eláruló kézszorításokban, a hópihéket táncoltató jeges fuvallatban… Mostan ünnepről álmodom.
Válság van. Odakint válság van. Odakint megszorítás van, életszínvonal csökkenés van, visszaesés van, stagnálás van, odakint sok-sok érthetetlen és misztikus közgazdasági fogalom van, ami mind csak azt jelenti, hogy nehéz az élet. Nehéz kevesebbet költeni, nehéz nem pazarolni, nehéz tudatosan tervezni és nagyon nehéz takarékoskodni. Energiával, munkával, fizetéssel vagy csak költséggel. Nehéz, hogy nem ismernek el, nehéz, hogy nem becsülnek meg, nehéz, hogy kevesebbet érek. Kevesebbet érek? Vajon mit érek? És a bérek? Azok vajh mit mutatnak? Nehéz a bizonytalanság, nehéz a tehetetlenség, elpárolgott már a türelem, fáj a semmittevés, a sodródás az árral. Odakint válság van. Válság van.
Mostan szeretetről álmodom. Mikor nem azért gyűlünk a fa köré, mert így illik. Mikor egymás szemébe nézünk, mikor egymás kezének érintésétől nem viszolygunk, mikor szívből fakadunk mosolyra a vicceken, mikor értéke van a velem töltött időnek. Megterített asztal mellett, vagy kopár abrosznál, miért is számítana? Gyöngyöző pezsgővel vagy csak egy korty hűs vízzel, kinek is számítana? Mikor nem lényeg a külsőség, mikor nem akarunk mások lenni, mást mutatni, mikor szegre akaszthatjuk a hosszú év során viselt megszokott álarcokat… Mikor az ajándékozás örömét nem a zsúfolt plázákban töltött tolongás jelenti, mikor az ajándék értékét nem az ára fémjelzi, mikor a könnycsepp azt mondja: köszönöm. Mikor nem kell szándékot keresni az elhangzott szavak mögött, mikor nem kell indulatot palástolni, mikor tudunk csak egyszerűek és tisztán őszinték lenni… Mostan szeretetről álmodom.
Válság van. Idebent válság van. Lassan ködbe vesznek az egykor oly fontos értékek. A tisztelet. Tisztelet a szülők és idősek felé, tisztelet a gyengék és gyermekek felé, tisztelet a társ felé. A hűség. Hűség a barátokhoz, hűség az elvekhez, hűség önmagunkhoz. Hűség a hazához. Nagy szavak vagy mélyről előtörő őszinte vallomások? Értékek, melyekhez sírig hűek maradhatunk, vagy csak divatjamúlt bohóságok? A lényeg, amitől, és amiért élni érdemes vagy csak tovaillanó fellángolás? Elveszik a nép, kinek múltját elrabolják. S mi napról napra hagyjuk, hogy a múlt lassan homályba hulljon. Ki emlékszik még, miért adták vérüket csatában a híres ősök? Ki emlékszik még, miről zengtek a költők és dalnokok? Ki emlékszik még, miért áldozták életüket a hősök? Ki emlékszik még miért tekintettek büszkén a lencsébe furcsa ruhákban elődeink a megkopott régi fényképeken? Idebent válság van. Válság van.
Készülődik a tél, lassan hullanak alá az első hópelyhek. Csendes táncot járnak a jéghideg éjszakában, amint alászállnak a Mennyből, puhán érnek földet, s a végtelen fehérség lassan betölti a tájat. Jeges fényt szór a Hold. Megfagy minden, megbénul a világ, s a jótékony hó fátylat vet a múltra, eltakarja a bűnöket, lassan betemeti a fájdalmakat, a sértettséget, a fásultságot. Elvarázsolja a kies utcák piszkos valóságát, meséket sző körénk, legendákat, egykori vitézek hősi cselekedetinek emlékét. Hókirálynő jeges kezével takarítja ki világunkat s a szívem. Aztán megjelenik az Angyal. Kecses szárnyalása árnyékot vet a szikrázó hólepelre, könnyed mozdulatai nem hagynak nyomot a fizikai világban. Megismer, amint elsuhan mellettem, felém nyújtja kecses karját, hideg kékes arcán meleg mosollyal tekint rám. Emeld fel fejed! A számvetést elvégezted, okulj a hibákból, de feleslegesen ne ostorozd magad! Válságban a világ, válságban az Ember. Most számít a tiszta szív, most kell a megtisztuló lélek, most létfontosságú az akarat és most kell… Oh nagyon-nagyon kell… az igazi szeretet! Oly könnyű engedni a csüggedésnek, oly könnyű letérni a helyes útról, oly egyszerű félretenni az erényeket, s lám a világ látszólag csodálni fog. De vajon kinek a csodálata számít? Kitől nyersz hitet, kiből merítesz energiát? Kinek nyújtasz segítő kezet, kinek vagy biztos támasza? S mikor megszeppent gyermekek ijedt tekintete szemedbe fúródik, mit is látnak ott? Van hited? Van erőd? S mikor magadra maradsz csendes magányodban elmélyülve, mi lakozik a szívedben? Magabiztosság edzi lelked vagy kétely marcangol? Erőt sugárzol, vagy csak nyárfalevél módra remegsz? Válság van… Hideg és személytelen a világ, csodákkal telt a világ! Kegyetlen és célratörő az ember, érző szívű az ember! Gyötrően fájdalmas és magányos az élet, oly csodás pillanatokkal teli az élet! Üres és bizonytalan a lét, oly fenséges a lét! Annyira üres és fájóan csendes a magány, oly csodásan zsibong a lélek, mikor társra találsz! Jeges eső szemerkél és a hideg csontig hatol, szívünket melengeti a tudat, hogy szeretsz és szeretve vagy…
Válság van. Fárad az agyunk az állandó útkeresésben. Nem jut már elég idő kedves szavakra, nem marad energia gyengéd ölelésekre. Rohanunk, versenyzünk az idővel, lassítanánk a bolygót, keressük a titkot az egyetlen, a mindent megmagyarázó igazságot. A kies földre szegezzük fáradó tekintetünk, ahogy a múlt nyomait kutatjuk, ahelyett, hogy az égre emelnénk pillantásunk, s arcunkat fürdetnénk az éltető napsugárban... Pedig az igazság itt van köröttünk, benne élünk nap s nap után, itt zajlik minden, de a kegyetlen versengésben nem látjuk meg a nyilvánvalót. Pedig nem kéne, dehogy is kéne bölcsnek lenni, elég lenne csupán meghallani a Róka szavait a Kis Herceghez: „Az idő, amit a rózsádra vesztegettél, az teszi fontossá a rózsádat! És most már felelős vagy a rózsádért!”
KIVÁLTSÁG, hogy a döntés a mi kezünkben van.
Kívánom, hogy legyen igazi az ünnep! Áldott és békés a Karácsony, boldog és sikeres az Új Év!
Kívánom, hogy azon az Estén a gyertya lángjában lásd meg az Angyalt! Élj a kiváltsággal, és dönts, mire vesztegeted az időd!
Köszönöm a perceket, melyek nekem jutottak.
Őszinte tisztelettel és barátsággal:
Merlin
