„You drink your coffee and I sip my tea
And we're sitting here playing so cool, thinking What will be, will be
But it's getting kind of late now
Oh I wonder if you'll stay now, stay now, stay now, stay now
Or will you just politely say goodnight?”
(Hazel O’Connor: Will You?)
1985-ben történt, egy keserédes vasárnap estén. (Belegondolni is szörnyű, hogy néhány olvasóm még nem is élt akkor…) Vasárnap délután volt, egy hosszú hétvége fáradalmait pihengettem ki a Pestszentlőrinci lakótelepi fürdőkádban merengve. Másnap oskola, így készültem az alvásra, mikor jóanyám bedörömbölt az ajtón: itt vannak a barátaid. A Feledy Laci jött meg a Herr Jóska. Kicsit értetlen voltam, hisz nem terveztünk semmilyen programot, vagy elfeledkeztem volna valamiről? Akkoriban ez még nem nagyon fordult elő velem… Kiugrottam hát a kádból és magamra kaptam az odakészített pizsamámat. Azt hiszem tán csíkos volt, az biztos, hogy Hello Kittys nem, mert az még akkor nem volt divatban. Mizu kérdeztem tágra zárt szemekkel, mire barátaim lelkesen közölték, hogy este 9-kor egyetlen előadásban játsszák az Üvegtörőket egy fővárosi moziban! Ha most azonnal indulunk, tán még beeshetünk kezdésre… Nem volt hát idő öltözködésre, így a másnapra kikészített farmer nadrágom és pulóverem felkaptam a pizsamámra és anyám engedélyező bólintása közepette már rohantunk is. A mozi valahol Óbudán volt, miután átlósan keresztül buszoztunk a városon, csak arra emlékszem, hogy fel kellett szállni egy buszra az Árpád híd budai oldalán, ami még közel 40 percet tekergett kicsinyke utcákban, míg megérkeztünk. Vasárnap volt, este 9, nézők rajtunk kívül tán még páran, így kaptunk jegyet kényelmesen, berohantunk, lehullottunk, és kezdődött… Fiatal olvasóim kedvéért álljunk meg egy szóra: nem, nem vettünk popcornt, mert akkor még nem árultak ilyesmit a mozikban. Kis szerencsével lehetett kapni kakaós cukrot. Ez egy kemény, szopogatós cukorka volt, amit kakaóporba mártottak… Drága Barátom, vajon te kóstoltad már…? Nos, kicsit kifulladva, kicsit izzadtan, pizsamában üldögéltem én Óbudán – korábban tán még sosem utaztam ilyen messzire egyedül – és kezdődött a csoda. Jött az Üvegtörők, a film, amely egy generáció himnusza volt, a dalok, melyeket kívülről fújtunk, és jött Hazel O’Connor, a csodaszép nő, akit durva punk jelmezben is csak imádni lehetett… Dobogó szívvel, lelkes hévvel néztem a filmet, amely egy nemzedéknek tanított meg valamit a kapitalista világról, az üzlet farkastörvényeiről és a barátság értelméről. A filmet, ami egy olyan csillogó világba vitt el minket, amelyet a mi kis szürke Budapestünkön nem élhettem meg, egy világba, melyet a mi kis külvárosi gimnáziumunkban nem tanítottak… Vége lett a filmnek, és az a két óra, míg hazaközlekedtünk, szinte elrepült, ahogy lelkesen vitattuk meg a látottakat… Álmodtunk, terveztünk, fogadkoztunk… Csillogó szemű gimnazista kamaszok, akiket egy estére felszabadított a zene, akik tiltakoztunk a háború és az erőszak ellen, akik elleneztük a profit mindenek felett álló értéktelenségét… naiv gyermekek…
2011-et írunk. Este van, az asztalomnál ülök, bámulom a laptopom képernyőjét és egy megosztó portálon nézek egy klipet. Fekete színházi színpad, egyetlen függöny, a reflektor fényében egy nő áll és énekel. Hosszú percekig tart felismerni, hogy ez ő: az isteni Hazel O’Connor. Egyetlen hárfa (!!!) kíséretében énekel, sorban egymás után jönnek az Üvegtörők híres dalai. Nézem a képeket, és lassan csorognak a könnyeim. Egy öreg nőt látok csak. Kicsit nagy lett, kicsit alaktalan, egyszerű és elegáns fekete ruhájában szabadon látni, hogy karjai már nagyon öregesek. Megváltozott az arca, már nem az a törékeny kisleány. Furcsán gesztikulál és az egész kép oly bizarr. Az egykori punkos-rockos slágerek csupán egy hárfán elevenednek meg, mégis… ma is… a dalok a régiek… Már nem energiával telt a hangja, nem robbannak a szavak és a világba kiáltott igazságok nem okoznak katarzist, mégis elvarázsol ez a hang… ez az érzés… Fáj látni az előadást, mégis van benne valami földöntúli jó érzés. Könnyes kettősség, megmagyarázhatatlan érzések keveredése…
Feledy Laci az érettségi után Amerikába disszidált. Könyvvizsgálóként boldogan él családjával egy másik világban, azóta talán kétszer volt turista kis hazánkban. Herr Jóska jó pár éve elment szívbetegsége következtében. Nekem pedig már nincs meg az a híres, világlátott pizsamám.
És attól félek, hogy olvasóim értetlenül állnak: a legtöbben sosem hallottak az Üvegtörőkről. Nem látták e filmet, nem dúdolták a dalokat, és nem akarták megváltani a világot.
Így múlik el dicsőségünk…?
Kőry László
2011.03.24.
