Kínzó kérdések az uralkodás természetéről és a verbalitás
korlátairól a szürke mindennapok tükrében
Midőn túljutottunk a
Teremtés kérdésein, jön a mindent betöltő és uralkodásra sarkalló bűnünk: a
büszkeség. Mert azt mondja az ember nevű főemlős: én több vagyok az állatok
seregleténél. Mitől is lakozik bennünk ez a megkérdőjelezhetetlen önhittség? Mi
táplálja a hivalkodást? Az egyik magyarázat: az eszközhasználat. Ez tesz minket
különlegessé. Ebben az esetben meg kell emlékezni a szibériai grizzly medvéről,
aki egy bottal veri agyon a patakból felugró sügéreket. Mi ez, ha nem
eszközhasználat? De épp a minap láttam egy filmet az egyik videó megosztó
portálon, ahol a fecskék megtanulták kezelni egy csarnok elektromos kapuját, és
szabadon repkedtek ki-, és be a kapun. Ha tehát az eszközhasználat tesz minket
naggyá, akkor bizony komoly vetélytársaink vannak. Másik magyarázat a
gondolkodás képessége. Kérdezem én, láttunk-e már a pampákon csapatban vadászó
oroszlán famíliát? Lehet-e nem zseniálisnak nevezni a haditerv alapján
elkövetett vadászatot, melyben minden egyednek pontosan meghatározott szerepe
van? Vagy láttunk-e már méhkast működni, ahol sok ezer egyed dolgozik egyetlen
központi irányító agy utasításai alapján. Hogyan lehet egy ekkora birodalmat
ösztönösen létrehozni? Bezzeg a másik oldalon az ember, aki minden élőlények
legjobbika. Aki gondolkozik. Vagy nem. Ezt úgy hívják: hirtelen felindulásból
elkövetett… De nem kell ilyen filozófiai magasságokba emelkedni, elég csak egy
kellemes koraesti sétát tenni néhány lakótelepi kiskocsma közelében. Elég
bekukkantani a valóságba, és ha azt hinnénk, hogy az asztaloknál az
ernyőképszűrés legújabb képalkotási technikájáról folyik a szó, hát csalatkozni
fogunk. Sőt még csak az államháztartási csőd esélylatolgatása sincsen műsoron.
Sokkal jellemzőbb a „Mi van… Mi van… Mi van?” típusú kommunikáció, ehhez
rendszerint eltorzult arc is társul, és általában pont annyira nem várunk
választ az enyhe agresszivitásban feltett kérdésre, mint a híres angol
„Hádujudú?” beszélgetés indító frázisra. Hiába, az angolok tudnak valamit.
Eközben azonban gyanúsan sok alkalommal merülhet fel bennünk, hogy az illető –
általában meghatározhatatlan nemű – polgár vajon valóban rendelkezik-e a
gondolkozás képességével? Marad tehát a harmadik magyarázat: az ember képes
érzéseinek kifejezésére. Érzései minden élőlénynek vannak, elég csak
rápillantani a tőkésrécére, amint fiókáját védi egy betolakodó kisragadozótól.
Vagy tekintsük a ragaszkodás élményét a rózsásfejű törpepapagájnál, aki egy
életre választ társat, és mindent közösen csinál a kiválasztott egyeddel. Erre
mondjuk mi felsőbbrendűek, hogy igen, de az ember nem csak rendelkezik ezen
érzésekkel, hanem képesek vagyunk mindezeket kifejezni. Gondoljunk csak egy
szerelmes versre, egy dalba foglalt vallomásra, egy romantikus filmre. De ha
mindez így van, és valóban rendelkezünk e felemelő lehetőséggel, akkor miért
nem képes az átlagember ezeket tudatosan használni? Miért hallgatunk, amikor
ott állunk, és tudjuk, hogy szólni kéne? Miért fogjuk vissza, miért szégyelljük
megosztani, miért esik oly nehezen az ölelés, amikor pedig tudjuk, hogy csak
ennyi kéne. Miért a megjátszás, miért a halogatás, miért az elkendőzés? Miért
nem lehet csak egyszerűen? Csak tisztán? Csak őszintén? Miért kell úgy tenni,
mintha nem is. Miért emelünk gátakat saját boldogságunk elé? Ettől vagyunk
többek az állatoknál? A mesterséges szenvedéstől, a túlbonyolított
gondolatoktól, az elhallgatott szavaktól? A tőkés réce nem szarozik. Ha jön a
menyét, támad. Nem gondolkodik, nem mérlegel, nem tépelődik. Támad. Mert ez a
dolga. És mi? Bizony kérem, ezek a lét kínzó kérdései…
Kőry László Merlin
2014.06.08.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése