El a kezekkel az Olimpikonoktól!

Mi, Magyarok! Mi aztán mindig is büszke népség voltunk, ugyanakkor mindig is ott élt génjeinkben az ön-sorsrontás hajlama. Remekül értünk ahhoz, hogy elvesztegessük azt, amink van. Szép lassan tesszük tönkre a Természet adta csodákat – így nem látni már a délibábot, így nem hallani már a Tihanyi visszhangot -, és közben tudatosan romboljuk le a tehetségeket – így kényszerült távozni számtalan feltaláló, kutató és okos ember, kiknek munkája gyümölcse aztán másnak hozott hasznok és okozott dicsőséget. Nem is csoda, hogy fiataljaink tömegei zarándokolnak a világ messzi vidékeire, hogy aztán ott próbáljanak szerencsét, mert ez a világ itt és most egyre kevésbé élhető. Lehet persze nemzeti színű dogmákat puffogtatni, lehet tudatos hazugságokkal megvezetni a népet, mi pedig még élvezzük is, hogy íme az ezeréves szenvedés folytatódik, nekünk bizony ezt dobta a gép… Lövészárkok, szekér táborok és más tudatosan szított ellentétek gondoskodnak az általános elbutulásról, míg a báránybőrbe bújt farkasok szépen sütögetik pecsenyéjüket, és élik gondtalan életüket a magasra épített tégla falak mögött. Aztán történik valami, lezajlik egy Olimpia, és ez a büszke kis Nép hirtelen felkapja a fejét: micsoda hőseink vannak… Már akkor tudtam, hogy meg fog történni, más akkor biztos voltam benne, hogy így lesz, mégis meglepődtem, hogy ilyen gyorsan és ilyen intenzíven zajlik majd a támadás. Mert mire a vállunkra emelhettük volna hőseinket, hirtelen megjelentek a nyilatkozatok, hogy melyik politikai párt milyen hatalmas segítséget nyújtott a sportolóknak, milyen közismert celebek támogatták kedvenceiket, és micsoda TV-s személyiségek lengetik a zászlót a bajnokok feje felett, mert ők bizony megmondták előre… Gyomorforgató és végletekig gusztustalan, ahogy semmirekellő politikusok, üres fejű közszereplők és teljesítmény nélküli üres fejű önjelölt TV sztárok rohannak és kétpofára zabálnak a siker tortájából, melyet néhány fantasztikus ember érdemelt ki. Politikusok papolnak támogatásról, miközben tény, hogy az érdemtelen és tehetségtelen focistákra költött hatalmas összegek mellett csupán morzsák jutnak olyan siker sportágaknak, melyek tisztességre, kitartásra, szerénységre nevelik gyermekeinket. Szégyenteljes körülmények között készülnek a nagy megmérettetésre, négyévente nézzük őket a TV-ben, de közben senki nem foglalkozik velük. Sem támogatást, sem megbecsülést nem kapnak, nem is csoda ez, hiszen a Olimpiai Bizottság már rég nem a sportolókról szól, sokkal inkább kétes értékű emberek politikai karrierjének építéséről – ha pedig ez így van, akkor régen rossz ez a világ. Szerencsétlen sportolóink magukra hagyva, erejük felett sokkal teljesítve érik el eredményeiket, választott vezetőink élősködő hada pedig arról papol, hogy micsoda rendet is teremtettek a sportvilágban. Szégyen és döbbenet, hogy valaki bedől az politikai propagandának, érkezzen az balról vagy jobbról, mert ebből a szempontból demokratikus ország vagyunk: egyik oldal sem becsülte meg tehetségeinket soha, így aztán sem Ferenc, sem Viktor nem tarthat igényt egyetlen másodperc tapsra sem. Még náluk is gusztustalanabb az, ahogy önjelölt TV sztárok, a közízlés diktálói magukat tolják a reflektorok fényébe. Egykor volt szárriporter, aki mára leküzdötte magát a bulvár legaljára, sapkája alatt hirtelen felébred és hősi éneket zeng Risztov Éváról, hogy micsoda tehetség. Nos, hol volt ez a személyiség, amikor Évát leírták, amikor kicsinálták, amikor a mélybe zuhant? Akkor támogatta, mellette állt, segítő kezet nyújtott? Ahogy a Gryllus fivérek énekelték: Á, dehogy… Most bezzeg, mikor ez a kislány felemelte a fejét, megrázta magát és emberfeletti teljesítménnyel bizonyította kiválóságát, most odaállunk és lobogtatjuk a nemzeti színű zászlót a feje felett… Hánynom kell ezektől a senkiházi alakoktól, akik magukat mutogatják a képernyőn és attól még jobban, hogy emberek tömegei birka módra bégetnek kórusban vezényszóra. Persze mit várunk? Amilyen az ország, olyanok a celebjei. Nem akarok olyan országban élni, ahol híresség lehet Pákó-Dákó, Tündi és Győzike. Értéktelen, jellemtelen, teljesítmény nélküli emberek. Kikérem magamnak, hogy mindenhonnan ezeket zúdítják ránk, hogy ezekről a nullákról kell szóljon a világ… És ekkor történik a Csoda: megjelenik egy csapat fiatal, akik szerények, intelligensek, nyelveket beszélnek, nemcsak sportteljesítményük, de emberi gesztusaik is kivívják a világ elismerését – és ezek a fiatalok hitet adnak nekünk, miattuk ismét jó magyarnak lenni, nekik köszönhetően most megint kicsit büszkén járhatunk a világban… Egyszer már Görögországban megtiltottam gyermekeimnek, hogy magyarul szólaljanak meg az asztalnál, nehogy a felszolgáló azt higgye, együtt vagyunk azzal az ordenáré bunkó módon viselkedő magyar csoporttal… De most ennek vége, ez mind elszáll a ködben, és mi újra lehetünk büszkék és elégedettek, mert egy csapat fiú és lány bebizonyította, hogy nem számítanak a körülmények, nem számít a pénz – igenis tudunk jók lenni a világban… De itt és most tisztázzuk: ezért nem senkiházi politikusoknak, nem jellemtelen képernyő bitorlóknak jár a dicséret. Az ünneplés azokat illeti, akik a körülményekkel nem törődve gyermekkorukat áldozták fel a cél érdekében, akik edzésen voltak, mikor mi buliztunk, akik még rátettek egy lapáttal, mikor mi a másik oldalunkra fordultunk álmunkban. Őket, csak őket illet a dicsőség! Mellettük nem a zászló lengetőket, nem a prédikálókat – hanem mestereiket, edzőiket, a csapat névtelen tagjait (gyúrók, segédek, orvosok) és családjaikat, akik mellettük álltak, akik valóban támogatták őket, akik tartották bennük a lelket a nehéz pillanatokban. Igen: ők a Hősök! Tiszteletet érdemelnek, dicséretet, azt, hogy gyermekeink példaképei legyenek – mert igazi teljesítmény áll mögöttük, mert tiszták és szerények… A sok magamutogató senki pedig inkább tanuljon tőlük. Mert van mit… Tudom, én nem vagyok senki. Egy szavazó, aki kevéssé befolyásolhatja a világnak folyását. Mégis, én az egyszerű állampolgár, sok év óta először megint büszke tudok lenni – és ezt ezeknek a hősöknek köszönhetem. Ezért aztán nagyon mérgesen innen üzenem: El a kezekkel az Olimpikonoktól!   

Merlin

2012.08.20.