Anda, a Randa Panda

„And maybe if you had a true point of view
I would listen to you
But it's just your one sided feelings
they keep getting in my way
And you don't know a single thing
about the youth of today
Stating your opinion making it ring in my head all day”

(Amy MacDonald: Youth of today)

Anda, a Randa Panda úgy általában nem volt kibékülve a világgal. Itt volt rögtön a neve. Ha csak kicsit odébb születik az emlősök családjában, akkor lehetett volna boldog szöszi kislány, hívhatták volna Anna-Pannának, de nem, ő sajna nem lett ember gyermek, s a szülei hosszasan bújták az utónév könyvet, mire egy este valahol az apró betűs részben anyja rábukkant az Anda névre, melyet egyből méltónak érzett az ifjú Panda leányhoz. Csakhogy Anda, a Randa Panda bizony nem kis hendikeppel született, míg mások oly szépen élték csillogó fekete-fehér életüket, ő bizony enyhén vöröses szőrrel jött világra, s ez a rendellenesség mindig elkísérte. Próbálta sikálni a vörhenyes foltokat, próbálta levedleni a szőrmét, de míg ez másoknak oly könnyedén ment, a pandák esetében sajna nem erről szólt a mese. Anda, a Randa Panda tehát élte a kiközösített gyermekek sanyarú életét, s gyakran arra gondolt, olyan vagyok, mint a kidobott karácsonyfa, ami már nem csillog, ami már nem rejt maga alatt ajándékokat, ámde senki sem kíváncsi rá. Persze, dohogott magában ilyenkor, a karácsonyfa azért a magány előtt megélte azokat a perceket, mikor mindenki őt állja körül, mikor a gyermekek párás tekintettel csodálják, mikor a szerelmesek kéz a kézben énekelnek mellette, mikor mindenki tudja, hogy ő az Ünnep oly szép záloga. Olyankor fényben úszik, csodaszép gömbök szórnak szikrát, szaloncukrok rejtenek meglepetést és mindenki olyan boldog… Anda, a Randa Panda már lemondott a reményről. Tudta, hogy őt nem szívesen simogatják, a vörös foltoktól inkább félnek, mintsem csodálják őket. Így aztán csendesen, kissé magányosan tengette napjait. Persze Anda, a Randa Panda igyekezett részt venni a közösség életében. Reggelente rendíthetetlenül ott ült a Facebook előtt, és bár csodálkozott azon, hogy egyesek az üzenőfalon élik az életüket (Megyek aludni. Oszt, ez kit érdekel???), mégis rendíthetetlenül lájkolta az idióta bejegyzéseket, tréfás videókat vagy a világba kiáltott üzeneteket. Mondjuk, azt sosem értette, miért nem lehet a privát levelezéseket közvetlenül megoldani, miért van szükség az érzések és gondolatok világgá kürtölésére. Mármint, amíg voltak érzések és gondolatok, mert az utóbbi időben inkább csak helyesírási hibáktól hemzsegő handabandázást olvasott, az értelmes gondolatok lassan elmaradtak. De Anda, a Randa Panda rendíthetetlenül ült a monitor előtt és lájkolt bőszen. Lájkolt, bár sokáig azt sem tudta, mi az. Aminthogy nem tudta mit takar a „Lol”, vagy az „überkúl” vagy „TGIF XD”. De Anda, a Randa Panda nem adta fel oly könnyen a dolgot és lassacskán kitanulta mi a különbség a „lájk” a „nagggyon lájk”, a „mega lájk” és az „übercoolmega lájk” között. Mert ha a közösségnek tagja akar lenni, akkor ismernie kell annak beszédét, gondolkodását, álmait. Mert ettől lesz kerek a világ, és a kerek világ még kerekebb közösségében még Anda, a Randa Panda számára is van hely. Mert itt nincsenek határok, a világ egyre kisebb és kisebb, lassan egy jó nagy család leszünk mi földlakók itt a e Kék Bolygón. Vannak viszont barátok. Anda, a Randa Panda nem tudta, hogy ezek a barátok vajon érnek-e annyit, mint a régi barátok, de boldog volt, mert míg szürke kis magányos napjaiban bizony nem igazán voltak barátai, itt az oldalakon tömegesen lettek újabbak és újabbak egyik napról a másikra. A barát az, aki ismeri a szívedben lakó dalt, és újra énekli neked, ha elfelejtenéd… tartja egy réges régi mondás. Anda, a Randa Panda boldog volt, ahogy napról napra nézte az ő kis kórusának szépen gyarapodó létszámát. Azt ugyan nem tudta, hogy vajon ezek a távoli barátok, akiket jószerint még sosem látott, vajon honnan ismerik az ő szívében lakó dallamot, de ugye a Facebook mindent tud, és bölcs is – olvasta több bejegyzésben -, így aztán kétség sem férhetett hozzá, hogy ez a sok ember valóban mind ismeri az ő kicsi szívének fájdalmas titkát. Így aztán Anda, a Randa Panda nem esett kétségbe, nem adta fel a reményt. Mert pontosan tudta azt, hogy ha egyszer majd egy napon igazából eljön a Nagy Szomorúság Napja, akkor a sok barát majd mind énekel neki, és a szívében élő kis dallam azon a napon egy csodaszép kórusműként születik újjá, és nagyon-nagyon sokan hallják majd, és akkor azt mondják, hogy „Lám, Anda, a Randa Panda milyen kedves élőlény volt… Micsoda szeretet lakott az ő szívében… Milyen kár, hogy nem ismertük őt…”

Kőry László

2011.01.16.