Felperzselt föld

(Incendies)
Színes, feliratos, kanadai filmdráma, 130 perc, 2010
Rendező: Denis Villeneuve
Főszereplők: Mélissa Désormeaux-Poulin, Maxim Gaudette, Lubna Azabal, Rémy Girard, Abdelghafour Elaaziz, Allen Altman, Mohamed Majd, Nabil Sawalha

Vannak pedig azok a filmek, melyekről csak fejet hajtva, kellő tisztelettel szabad beszélni. Denis Vileneuve elsőfilmes kanadai rendező alkotása kétségkívül ebbe a kategóriába tartozik. Nem véletlenül kapott Oscar jelölést.

Nawal Marvan egy kanadai közjegyző megbecsült titkárnője volt. Hirtelen bekövetkezett halála után a közjegyző ismerteti végakaratát iker gyermekeivel: két borítékot ad nekik. A feladat, hogy térjenek vissza Libanonba, ahonnan a család származik. Az egyik borítékot adják át apjuknak – akit mindedig halottnak hittek -, a másikat pedig testvérüknek – akiről sosem hallottak. Jeanne és Simon élete ezzel egy csapásra megváltozik. Jeanne Libanonba utazik, és a kevéske rendelkezésre álló nyom segítségével megpróbál utánajárni egy 35 évvel ezelőtti történetnek, mely épp a polgárháború kitörésekor zajlott. Útja során találkozik a vidéki emberek zárkózottságával, a vallási ellentétekkel és anyja nevének elhangzásakor a folyamatos elutasítással. Végül Simon is csatlakozik hozzá, és együtt keresik az igazságot… Mely feltartóztathatatlanul közeledik, de ahogy az egyik szereplő mondja: Van, amit jobb nem tudni…

Denis Vileneuve merész ifjú kanadai tehetség. Olyan témához nyúlt, mely sok embert zaklat fel. A Libanoni háború belülről, az emberi drámák sorozata, ezt kívülállóként is fáj végig nézni. A rendező nem operál trükkökkel, minden nagyon egyszerű, és ettől olyan valós. Nincsenek filmes trükkök, nincsenek bravúrok. Szinte egy szál kamera mozog a napsütötte kietlen tájon, minden világos, minden kihalt és minden nagyon szegényes. Egy ország, ahol az élet is fáj. A rendező egyszerűsége remek eszköz: semmi sem vonja el a figyelmet az emberi párbeszédekről. A zene is csak néha szól, akkor azonban szintén nagyon felkavaró. Remek munka, hihetetlenül jól összerakott történet.

Ebben a filmben valóban a színészekre bíz mindent az alkotó. Akik azonban sokszor nem is beszélnek. A tekintetek, a szemekben égő fájdalom beszél. És ezekben a pillanatokban megtelik a világ színekkel, és a dráma még erősebb lesz… Lubna Azabal elképesztő átéléssel játszik. A vidéken elnyomott, családjára szégyent hozó nő sorsa már fiatalon megpecsételődött, gyakorlatilag sosem volt esélye az életben. Mélissa Désormeaux-Poulin az anyja után kutató lány szerepében fájdalmasan kívülálló. Ahogy a nyelvet nem beszélve idegenül mozog szülei világában, olyan esendő, olyan törékeny, gyönyörű szemeiben pedig él a remény, hogy kiderítse azt, amit nem kéne… A többi szereplő pedig remekül játssza a figuráját, s a két nő játéka így lesz teljes.

A filmnek több erénye van. Az egyik, hogy bepillantunk egy idegen világba. Mintha nem is ezen a bolygón járnánk. Egy vidéki faluba, ahol egy lány szerelmes lett, de a mai világban nincsenek Rómeók és Júliák, így a bukás már az első képsorokon bekövetkezik. A másik, hogy megismerhetünk egy olyan konfliktust, melyet vallási köntösbe bujtatva tőlünk pár ezer kilométere éltek meg emberek, és ezrek haltak meg, sőt halnak meg még ma is. Egy olyan világban találjuk magunkat, melyben a gyermek sorsa már születésekor megpecsételődött. Fáj nézni ezt a filmet, pedig mindenkinek ismerni kéne a történetet: ebben a világban élünk!

Harmadrészt pedig itt van a történet, melyet megismerünk. Az időben ugrálva, mi nézők szinte párhuzamosan éljük meg Narwal történetét és Jeanne keresését. Gyomrunkban hamar megjelenik a nyomás, mely egyre csak fokozódik. Pedig nincsen akció, nincsenek autós üldözések. Csak hosszú és csendes jelentek, hogy legyen időnk feldolgozni, amit látunk. Meg képek, melyeket nehéz lesz elfelejteni. A felgyújtásra váró buszból előlépő lány, a kalasnyikovra tűzött szent kép, a börtönében éneklő asszony… Olyan élmények, melyeket nézőként is dermesztő átélni. De lassan összeáll a kép. Azonban mi is belemerülünk a várakozásba, és van néhány felvillanó jelenet, amelyet nem tudunk értelmezni. Például, mikor az orvlövész a gyermekekre tüzel… De aztán a rendező egy hirtelen mozdulattal megragad minket, és az utolsó néhány percben olyan iszonyatos erővel rúg gyomorba, hogy szinte aléltan zuhanunk a földre. A mozaik összeáll, és hirtelen égő fájdalommal sújt le ránk az igazság…

Elképesztő történet. Remek rendezés. Csodás szereplők. Nem mondanám filmnek, mert nem szórakoztató. Inkább nevezném alkotásnak. Amit MINDENKINEK látni kéne 18 év felett. DE tudom, hogy nem fogják. Jobb pattogatott kukoricát csámcsogni egy idióta akció filmen, mint szembesülni a jég hideg valósággal…
Értékelés: 1 (Agyhalál) - 10 (Csoda!) skálán: 9 pont - Emlékezetes