Karácsony közeleg

Valamikor réges-régen mindig a Nagymamámmal díszítettük fel a Karácsonyfát. Megvolt az eseménynek a koreográfiája, ahogy elkészült a Nagy Mű, és a családban mindig a miénk volt a legszebb. A tetejére került a csúcs dísz, közvetlen alája egy Aranyszínű Angyalka, és minden egyes dísznek volt saját helye. Előbb a fények kerültek az ágakra, majd a szaloncukrok, kizárólag válogatott színekben, aztán a díszek, előbb a nagy gömbök, majd a kis formásak, végül a jégcsapok, boák és az angyalhaj… Emlékszem, apró gyermekként az izgalomra, mikor a csengettyű szavára felragyogtak a fények, és a családtagok elragadtatottan csodálták a Mi Mester Művünket! Micsoda ceremónia volt mindig újra és újra... Múlnak az évek, Nagymamán már Őrangyalként él velem, és régen nem díszítek fenyőt. Állok itt a plázában, nézem a készen kínált fákat. Melyeket mérnöki pontossággal, tudományos alapokon válogatott színekben díszítettek fel ismeretlen kezek, csak azt kell kitalálni, épp melyik árnyalat illik a szobádhoz. Nem neked kell kitalálni, majd segít a „dizájner”, a stílustanácsadó, és a Karácsonyfa bekerül az egyéb lakásdíszek arctalan forgatagába. Legyen, mondjuk az idén fehér tűlevelű fa piros boákkal és fekete gömbökkel…? A régi könyvesbolti rémtörténet jut eszembe, mikor a jó magyar vásárló betért a boltba, hogy megvegyen 70 centiméter piros könyvet, mert épp ez illett a szekrénysorhoz… 70 centiméter piros könyv – micsoda különbség, igazi Hungarikum… Elmélázok az emléken… Csak állok csendesen, a forgatag zaja lassan a semmibe vész, lelassulnak köröttem a világ történései, az idő megállni látszik, s ekkor veszem észre Őt. Épp mellettem üldögél egy ágon, valami nagy gömbön hintázik, apró szárnyait háta mögé húzza, és szemtelenül mosolyogva néz. Felderengenek az egykori emlékek, lüktet a vér a homlokomban, ahogy megismerem: az Aranyszínű Angyal… Ugyanaz a mosoly, a régen elfeledett pajkos tekintet, ahogy a Karácsonyfán előbukkan és engem néz, mint egykoron. Karácsony közeleg… Ideje a számadásnak, ideje a gondolatok és érzések rendezésének. Ideje a történetek újra élésének, a lezáratlan ügyek feldolgozásának… Kínlódva mosolygok. Az a régi gyermeki öröm, valahol útközben elveszett. Fintorogva húzza össze szemöldökét. Miért? Tágra nyílt szemekkel, érdeklődve szegezi rám kutató tekintetét. Kelletlenül válaszolok. Ez már egy másik világ. A gyermeki örömök helyére a valóság lépett, az egykori álmokat méla elfogadás váltotta fel, a korai lelkesedés helyett oly sokszor marad a rideg valóság. Emlékszem, mikor megbántottak, mikor elárultak, megtörtént, hogy gyenge voltam és átléptek rajtam. Sajgó sebek vannak a lelkemen és nem lelem a támaszom… Igen, csendesen mélázik… Emlékezzünk csak a fájdalmakra! Mikor beteg gyermek mellett virrasztottunk, mikor hátat fordítottunk egymásnak, mikor elengedtük a ráncos kezet, mikor magunkra maradtunk a nehéz pillanatban, mikor nem mondtuk ki, amit ki kellett volna mondani, mikor útjára engedtük azt, akinek még köztünk lenne a helye… Oh igen, az Élet fáj… A Sors kegyetlen… Dráma ez, nem valóság… Nézem a csodaszép szemeit, olyan jó lenne egy kis együttérzés, de Ő folytatja, és még csak nem is gúnyosan… Karácsony közeleg… Ideje a számadásnak, ideje a gondolatok és érzések rendezésének. Ideje a történetek újra élésének, a lezáratlan ügyek feldolgozásának… Szemeiben régi tüzek ismerős szikrái villannak, lángra gyújtják a lélekben csendesen kihunyt tüzet… Emlékszel még e szavak jelentésére: bensőséges… felemelő… áldott… Emlékezzünk csak az örömökre…! Aztán csak néz, azzal a pajkos mosollyal és érzem, ahogy a szívemből lassan előtörnek a képek. Emlékei örömteli pillanatoknak, átélt csodáknak. Emlékszem a biztató szavakra, mikor egy sikeres megbeszélés után a kapun kilépve összenéztünk… Emlékszem, mikor barátaim apró gyermekét először tartottam kezemben, és mosolygott, nem félt tőlem… Emlékszem baráti kézfogásra, emlékszem összetartásra, emlékszem a közös kalandokra. Emlékszem az idegen városokra, melyeknek útjain jártam. Emlékszem, amikor a barátság nehéz volt, de megmutatta igaz arcát, amikor segítő kezet nyújtott valaki, akitől nem is vártam. Emlékszem a nagy nevetésekre, a jó ízű vacsorákra, a filmek varázslatos világára, a kellemes vörösbor karcos ízére… Emlékszem csodaszép szemű nők mosolyára… Emlékszem hosszú telefonbeszélgetésekre… Emlékszem a Nagy Pillanatokra, mikor Ferike meghúzatta a harangot, mikor Erdélyben körbenéztünk a Hargitán, mikor sikoltva kapaszkodtunk a terepjáró hátán, mikor az egyetem udvarán üldögéltem, míg gyermekem beiratkozott, és én már csak sofőrnek kellettem… Emlékszem, mikor lemaradtam a gépről és egy idegen városban két magyar lánnyal vacsoráztunk, mikor az oktatás után a legproblémásabb ügyfél is fejet hajtva köszönte meg az élményt, mikor a kiállításon cowboy jelmezben toltuk a szekeret, Oh Happy Day… Azok a Nagy Találkozások… Emlékszem az öröm perceire, a nevetésekre, az összenézésekre, amikor ott lebeg a levegőben, hogy számíthatsz rám…! És emlékszem a csendes imák meghitt perceire… Még mindig néz, de a mosolya újra a régi… Karácsony közeleg… Ideje a számadásnak, ideje a gondolatok és érzések rendezésének. Ideje a történetek újra élésének, a lezáratlan ügyek feldolgozásának… Emeld meg szíved. Adj megbocsátást azoknak, akik vétettek ellened. Bocsásd meg a valós vagy vélt bűnöket, és kérj bocsánatot azoktól, akik ellen te vétkeztél. Ne hordd a válladon a harag terhét, ne engedd, hogy a sértettség mérgezze lelkedet… Engedd el a lélek és a szív fájdalmát. Hagyd, hogy saját útját járja, aki más ösvényt választott, engedd békével útjára, aki eltávozott. Engedd útjára az aggódást, hagyd a szélben elillanni a fojtogató szorongást, engedd, hogy a hűs esőcsepp megtisztítsa arcodat az út porától… Fogadd el az Élet törvényét, és ápold szívedben szeretteid emlékét! Engedd, hogy a szeretet járjon át. A szeretet, mely megbocsátó, a szeretet, mely önzetlen… Adj hálát, hogy van kivel ünnepelni. Adj hálát a családért, a gyermekekért, a társakért, a barátokért, a kollégákért és életed megszámlálhatatlan szereplőjéért… A nagyhangú házmesterért, aki kihúzza a kukát. Az unott pincérért, aki eléd teszi az ételt. A fáradt szomszédért, aki néha elfelejt köszönni… És adj hálát, hogy az idei évben is sikerült újabb boldog percekkel gazdagítani emlékeid gyűjteményét. Az új lakásért, az együtt átélt kalandokért, a vidám percekért, a romantikus pillanatokért, a feledésbe merült pillantásokért, a gyengéd érintésekért… Nem azért, mert könnyű volt. Nem azért, mert oly egyszerű. De azért, mert nehéz volt. De azért, mert küzdened kellett. De azért mert elérted… De azért, mert megérdemelted… Amikor majd ott állsz az ünnepi pillanatban, a lakásban árad a fahéj, gyömbér és más nehéz fűszerek illata, amikor együtt énekelünk, akkor lásd meg a kisgyermek szemében a Csodát! Amely ott él még a Te szívedben is. Akkor pedig az ünnep újra ünnep lesz, nem pedig egy teljesítendő bevásárló lista. Az ünnep újra nem az ajándék hegyekről, nem a plázákban nyomakodó tömegekről szól majd, hanem a Csodáról! Az ölbe vett gyermekről, az együtt elfogyasztott vacsoráról, a közös játék boldog pillanatairól… A mindent megszépítő időben soha el nem múló kedves emlékekről… Még egyszer a szemembe néz, majd megrázza apró szárnyait, és az Angyal eltűnik a színes kavalkádban… A világ lassan újra éled, ismét mozog köröttem a tömeg, emberek nyomakodnak, tülekednek, zajonganak, hatalmas csomagokkal araszolnak… Csak én állok ott csendesen fejet hajtva… Karácsony közeleg…    

Merlin

2011.12.20.