Dezsőnek pedig meg kell halnia!

(A Kormos Irodalmi Szalon legutóbbi feladványa volt: „Ki vagyok én?” A kérdésre válaszolva és Györgyi konyhájának falán éktelenkedő vérzivataros festmény inspirálására született ez az írás.)

Az ítélet sommás, a szavak még sokáig visszhangoznak a konyhában, a gyermekek félve gömbölyödnek a kandalló mellé, az asszonyok lesütik szemeiket, a gazda pedig csak ül a tornácon egyenes derékkal, előtte pálinka remeg a pohárban, meghúzza, majd döngő léptekkel indul a böllérhez megbeszélni a haditervet. Hideg csend marad nyomában az udvaron. Ami kimondatott, az elrendeltetett! Csak Dezső áll csendesen az ólajtó mellett, hatalmas szemeivel néz, és nem érti a világot. Mondhatnám hatalmas boci szemekkel, de ugye ez biológiai képtelenség lenne, maradjunk hát abban, hogy nagy vizenyős szemekkel réved szegény a múltba. A dicső múltba, hiszen micsoda élete volt! Csak áll ott két karral támaszkodva a palánkon, és ahogy töpreng egykori szebb idők emlékein, lassan végig folyik egy könnycsepp az arcán. Ki vagyok én? - teszi fel a kérdést magának újra, ki tudja hányadszor. Vajon ki vagyok, és mi marad utánam? Mert hiszen voltam én édi-bédi pici malacka is! Alig született meg, még igen kicsinyke volt, rózsaszín remegő husikájának csodájára jártak a gyerekek, nehéz idők jártak akkor, minden újszülött nagy kincs volt, és imádták őt a pulyák. Jártak hozzá minden reggel és este, saját reggelijükből, vacsorájukból hoztak az ifjú jövevénynek, aki hálás röffenésekkel adott hangot felettébb való elégedettségének és megadóan tűrte, hogy a virgonc kezecskék össze-vissza simogassák. Aztán volt ő népszerű tinisztár, aki kedvére szórakoztatta a Gazdát és gyermekeket. Szaladgált az udvaron, elcsent ezt-azt, és látszólag szeppent megbánással pislogott a bűnesetek napvilágra kerülésekor. A Mama hahotázott, hogy Urának eszén megint túljártak, és kedvesen vakarta meg a háromszögű fülecskéket, amit aztán Dezső boldog vigyorral vett tudomásul. Később ő lett az Udvar Hőse, kiállításra vitték, csodálták nemes alakját, meggyarapodott súlyát, a Gazdának mindenki gratulált, sokan koccintottak vele, érdeklődtek a titkok után, pedig nem voltak itt titkok, egyszerűen csak szálltak a napok, és tette mindenki a dolgát, ahogy az illendő. Egyszerűen csak meg kellett tanulni értékelni a moslékot, élvezni a semmittevést, és feledni a világmegváltó terveket. A Gazda mája hízott, egyrészt a büszkeségtől, másrészt a gratulálókkal elfogyasztott pálinkák következményeképpen, de még ilyenkor is elégedetten veregette meg a versenyhős hátát… De elmúlt mindez, a szép emlékek tovaszálltak a mindent elárasztó csendes szélben. Nincsen már édi-bédi kismalac, nincsen pajkos tinisztár és az elnyert szalagok színe is megkopott már. Dezső csak áll csendesen, könnyei peregnek hang nélkül, mereng a sors igazságtalanságán. Nem számít már, mit hoztak az évek, mindegy, milyen időket éltünk át együtt, nem számít a múlt dicsősége, és egyetlen mondattal elveszett a jövő ígérete. Dezső csendesen mereng, és lassan megérti az Élet fájdalmas igazságát: Nem számít a múlt. Mindegy, ki vagy, nem érdekes honnan jöttél. A történet vége úgyis mindig ugyanaz. Jön a kés.   

Merlin

2012.06.09.