Merengés

(Karácsony 2012) 

Dermesztő a hideg, csontomig hatol a fagyott csend. Az ébredő napsugarak átvilágítanak a folyóparti fák ágain megült kevéske havon, még látszanak az utolsó, elsárgult falevelek. Sápadt arany színben pompáznak a fák a folyó jéghideg ezüst sávja előtt. A víz tükre mozdulatlan, mint egy hatalmas porcelán tál. Nagy a hideg és nagy a csend. Sem ember, sem állat nem merészkedik elő, kihalt és mozdulatlan minden, akár egy hosszúra nyúlt pillanatfelvétel. Ketten ülünk csak a padon, jómagam, s hű társam a törődött magány. Némán csodálom a hatalmas természet eme gyilkosan csodaszép látványát. Tartós a fenséges pillanat, elgémberedett tagjaim alig mozdulnak már. Csak nézem a lombok óarany színben pompázó foltjait, s a csend körülvesz békésen fojtogatva. Gondolatok, érzések, indulatok és fájdalmak kavarognak bennem, a külvilág békéje nem nyugtatja meg zaklatott szívem, nincs menekvés, az érzelmek viharában megállni nem lehet. Újra itt vagyunk hát, megint Fát díszítünk, araszolunk a városokban véget nem érő kocsisorokban, csillogó kirakatok közt menekülünk a harsány akciók elől. Sárrá tapossuk a hófehér leplet, káromkodva tolakszunk és harcolunk minden egyes megszerezhető kegytárgyért. Meg kell fizetni a szeretet árát… Ha más nem, hát hitelből… Pedig csak lélegzetet venni kéne, de mindenhonnan árad az erőszakos tukmálás, csak megállni kéne, egy pillanatra elmerülni, egy kicsit hátradőlni kéne, de nyomaszt a kényszer, összetör az alaktalan tömeg mindent elsöprő elefánt csordája. Csak átgondolni kéne, kicsit értelmezni és érteni a világot, csak kicsit emészteni kéne a történteket. De nincs megállás, szorít a határidő, a közízlés diktálja az agyatlan költekezést, és az Ünnep csendesen feledésbe merül a mindent betöltő zajos forgatagban. Kéjes mosollyal ölel magához a depresszió, vergődöm a tágra zárt karok szorításában… A padon ülök, lassan csontig hatol a folyó felől érkező jeges szellő, meglátszik leheletem a csípős hidegben. De szívem megrebben, ahogy felvillan egy kép. Egy asztal, melyet a pislákoló gyertyafényben körbeülünk. Kisgyermekek szemében önfeledt csodálkozás, mélyen ráncos kezekben elhaló erejű szorítás, csodaszép orcákon meghitt könnyek édes ezüst cseppje, szívből jövő mosolyok mindent bearanyozó fénye. Érdes tűlevelek apró szúrása, a szikrázó gömbökön megcsillanó gyertyaláng villanása, nehéz fűszerek mindent betöltő illata, az ünnepi vacsora ízei. Selymes bőröd puha érintése, az a titokzatos szikra ott gyönyörű szemedben, melyet titkon mindig is szerettem. Bárcsak mindig nevetnél! Egy érintés, egy hang, egy mosoly, egy mozdulat, egy szikra a kandallóban izzó hasábok felett elhaló tűztáncot járva. Angyal vagy talán… Csak várok itt a padon, a jéggé dermedt világ fényein ámulva. Érzem, ahogy a hideg szép lassan bekebelezi testem minden ellenállását. Azokra gondolok, akik már nem lehetnek itt. A nagymama óvó ölelésére, az édesapa mosolygó szigorára, barátok kézfogására, sok-sok együtt átélt kalandra, pillanatokra, melyek örökké velem maradnak, s a temetők lélekölő csendességére, a puha rögök kopogására, s a néma magány kezét lassan vállamra ereszti, fáj a rám nehezedő súly. Kongó űrként hasít belém a hiány. Elveszett mosolyok, eltűnt gesztusok, lassan ködbevesző arcok… Félek… Harcolnék a hideggel, de elgémberedett tagjaim nehezen engedelmeskednek, legalább szemem gyönyörködtetem a csodás látképben. Mélyen dermedt a világ, mégis mindenből valamiféle megfoghatatlan nyugalom árad. Bár sajgó lelkem lelne békét végre! De szorítják torkom a ki nem mondott szavak, zsibbasztják karjaim a meg nem történt ölelések. Mindennapok apró harcai, visszafojtott indulatok és elnyomott érzések szennyezik gondolataim. Megtisztulni kéne, a bukásokat elfeledni kéne, a sérelmeket megbocsátani kéne, kinyújtott kezeket békével elfogadni kéne, nagyvonalúan engedni kéne és a sérelmektől megválni kéne. Nem várni, nem elvárni kéne. De megbocsátani, másokra terheket nem rakni kéne. Felesleges indulatokat szélnek ereszteni kéne. Sértettség, önhittség, bosszú és gúny bűneitől megszabadulni kéne, a mindennapokat mérgező apró fájdalmaktól mindörökre megtisztulni kéne. Csak eldobni elegánsan, amint az utolsó cigarettát… Elfogadni kéne. Elfogadni és elengedni kéne. Szabadon engedni, akit megkötözünk szeretetnek álcázott béklyókkal, útjára engedni a vándort, vihesse büszkén a szabadság hírét. Szeretettel ölünkbe venni a gyermeket, és büszkeséggel útjára bocsátani az ifjút. Nem erőltetni, nem okítani, csak halkan tanácsolni, csak megosztani kéne. Az apró harmatcseppben a hatalmas óceán csodáját meglátni, erejét átélni kéne. Buzdítani, támaszt adni, önzetlennek lenni kéne. Szánalmat nem érezni, de tisztelni kéne. A gyermeki szív naiv önfeledtségét eltanulni kéne, ártatlanságot, bizalmat és hitet gyakorolni kéne. Lélek és szív mérgeit az öröm és szeretet mindent gyógyító orvosságára cserélni kéne… Az ezüstös víztükör felett apró ködfoltok úsznak, ahogy lassacskán melegszik a levegő. Füst a víz felett. Nézem és csodálom a Természet mesteri alkotását. Hamarosan gyertyát gyújtunk. Meleg szobákban a feldíszített Karácsonyfák mellett állva éneklünk, egymás kezeit szeretettel fogjuk meg. Gyermekek öröme tölti meg az otthonok csendjét, meglepett sóhajok, poharak koccanása és hangos nevetések olvadnak össze egyetlen csodaszép ünnepi csengettyűszóvá. Ideje számot adni. Hátradőlni, kicsit értékelni. Tetteinkről s az elmaradtakról. Gondolatainkról, szándékainkról, mélyen szívünkben élő indulatainkról. Tehetségekről, képességekről, tervekről gondolkodni. Sorsunkról önmagunkkal számot vetni. Az úton tovább menni, vagy az ösvényről letérni. Döntéseket hozni. Erőt meríteni. Feltöltődni. Megpihenni. Társunkat megbecsülni, igaz barátok hűségét értékelni. A felénk fordulók szavait meghallani. Szeretteinket ölelő karjainkba fogadni. A jövő nagy elhatározásait békével meghozni, vágyainkat tervekké kovácsolni. S az igazi Ünnep Szent pillanatában csendesen fohászkodni. Megköszönni az Élet csodáját, hálát adni szeretetért, boldogságért, az erőt próbáló kihívásokért. Fohászkodni egészségért, kitartásért és lelkünk békéjéért. Lassan felállok a padról. Zsibbadt tagjaim nehezen mozognak. Még utoljára körbetekintek, emlékeim közé vésem ezt a fenséges látványt, aztán lassan megfordulok. A város vár, s én indulok. Elmondatott. Közeleg az Ünnep. A dermedt csendességben hallom az Angyalok szárnyainak suhogását.

2012.12.20.

Kőry László