Azon az órán

„Nézünk egymásra, és válaszolni nem tudok,

és nincsenek jó kérdések, és nem szólnak a csillagok…”

(Presser: Nem szólnak a csillagok)

Azon az órán mély volt a csend. Gyűltek az elfojtott indulatok, ahogy a közelgő vihar villámai élesen belehasítottak néha az éjszaka puha sötétjébe. A szél fel-feltámadott, távolról hallatszott a tompa dörgés, de köröttünk még csak mély álom honolt. A tó vizében, mint hófehér tükörben mosolygott a Hold, nem voltak hullámok, csak a dermedt nyugalom. De azon a padon megállt az idő, ahogy ültünk némán, csak néztem a víz csillogását tükröződni csodaszép szemedben, és nem számított a közelgő égzengés. Azon az órán új életek sírtak fel szerte a világon, boldog családok ölelték egymást, barátok gratuláltak és kívántak szerencsét az ifjú jövevénynek. Azon az éjszakán megfáradt kezek ernyedten hullottak vissza a takaróra, és egy csendes sóhaj után csak a végtelen béke maradt örökre a kegyetlen idő által vésett mély barázdákba. De azon a padon akkor megállt az idő, nem számított múlt és jövő, nem számítottak a napok, az évek, nem múltak a percek, csak Te voltál, csak én voltam, kezed lassan a kezemhez ért, éreztem bőröd bársonyának puha melegét, szavak nélküli mesék zenéje szólt, fogtam a kezed és nem húztad el. Azon az órán hősök születtek, azon az órán vezérek buktak el, indulatok szabadultak fel és emberek sokasága harcolt egy méltó életért, álmokat kergettek, hiú reményeknek hódoltak, terveket szőttek, nagyszabású vállalkozásokba kezdtek, sikeresek lettek vagy épp észrevétlen buktak el. De a pad körül csak csend volt és béke, csak csodáltam a tüzes hajtenger alól elővillanó gyönyörű szemeket, ujjaim lassan végigsimították a bohó hajfürtöt, és lassan a vállamra hajtottad az arcod. Azon az órán oly sok minden történt a világban, kalandok kezdődtek, mesék értek véget, emberek jöttek és emberek mentek, az út porában lassan mossa el a nyomokat a mindent megtisztító eső, azon az órán nem történt semmi a világban. A vándor új útra indult, a gyáva elmenekült, az okos gondolataiba merült. Emberek kocsma füstjében bólongva dicsértek egy filmet, a művész megkapta tapsát, a bajnok ismét felemelte tekintetét. De mi csak ültünk az elfojtott csendben, lélegzeted hallgatva mozdulatlan, mint két kis menekülő manó, egymásba kapaszkodva, egymás szívének melegéből életet nyerve. Suttogásod megtörte a mélységes csendet: „Nem tudok olyan lenni, mint a fákon csimpaszkodó szélben szárnyat kapó éneklő levelek, nem tudom elengedni, nem tudok énekelni. Csak csendben, csendben hallgatni akarok…” Szavaid felvillantak a sötétben, majd édesen, mint a fűszál végén pihenő hajnali harmatcsepp a felkelő Nap sugarától, eltűntek. Mélyen beszívtam selymes hajfürtjeid illatát, ujjaid érzésekről meséltek és karomba zártam a csodás pillanatot. Megszűnt a világ, megállt az idő, mozdulatlan bújtunk egymáshoz a padon, közben lelkünk fülledt tangót járt, tekinteted mélyen az enyémbe fúrtad, valahol messze hallatszott a harmonika lágy hangja, éreztem a vágy és az indulat korbácsütését, borzongtam az édes csapások nyomán. Azon az órán lassan közeledett a vihar. Feltámadt a szél, sűrűsödtek a villámok és egyre hangosabb volt a morajlás. A tó vize csendesen fodrozódott. Szólni akartam, kérdezni akartam, mondani akartam, vallani akartam. De suttogásom elveszett a szélben, pillantásom elenyészett a sötétben, csak szorítottam kábultan a kezed és éreztem a Csodát. A tangó utolsó hangjait lassan elnyelte az éj. Csak a csend maradt. Csak a mindent betöltő végtelen, dübörgő csend maradt. Ujjaid nyomai apró forró pontokként izzanak tenyeremben, illatod betölti a világot, szépséged káprázata lüktet a szememben. Csak a Remény játszott, a csalfa varázsló, aki oly sokszor hitegetett már? Egy Angyal volt, egy Tündér, a tó őrzője tán? Vagy csak a képzelet járt táncot a buja tangó hangjaira, melyben két ember mélyen elmerül egymásban az öröklét erejéig?

Álom volt? Vagy valóság? Hiányzol nagyon!

De nem szólnak a csillagok.

Kőry László Merlin

2014.05.25.