Egyre nagyobb az űr
köröttem. Egyre erősebb a nyomás. Egyre távolabbinak tűnik a biztató jövő.
Az első mese a vidám
kollégáról. Akinek híresen jó volt a kedve. Amikor reggelente felharsant a
„Namivantökorrú???” csatakiáltás, az ember tudta, hogy ma már megint sokat
fogunk röhögni. Mert ő, a csupa szív kolléga, ő volt minden viccek forrása, ő
volt a történetek mesélője. Híres volt a jókedve, legendás a nevetése.
Munkatárs volt és barát, de leginkább ember. A jéghideg laktanyában, az
emberséget nem tűrő kegyetlen férfivilágban ő tudott az maradni, aki volt.
Csupa szív Ember, akire számíthatott kolléga, beosztott vagy felettes. Tette a
dolgát, és sosem feledkezett meg a többiekről. Támogatta a gyengét, bátorította
a gyávát, védte a kisebbet. A zöld egyenruha nem tudta zöldre váltani a lelkét.
Szerette a tréfát, imádta a családot. Emlékszem, mikor feldúltan érkezett egy
reggel, és dühösen mesélte el, hogy féltve őrzött, középiskolássá cseperedett
leánykáját egy fiú kísérte haza – napokig nevettünk az atyai szigor
megnyilvánulásán. Igazi üdítő színfolt volt egy durván egyhangú, lélektelen
világban. Aztán a szívéhez kapott. És csendes mosollyal az arcán elment örökre.
Csupán egy pillanat volt. A stressz, mondták az orvosok. És vajon mi egy
emberélet? Egy röpke mosoly csupán a pillanatok homokviharában. Amit
felvillanni látunk… Már, aki látta… Amire emlékszünk… Már, amire emlékszünk…
A második mese a barátról.
Aki felkerekedik mostan, egy mosolygós lányt kézen fogva indul, hogy új életet
kezdjen egy távoli, egy nagyon távoli országban. Csak áll velem szemben, a
csomagokban dagad egy élet valamennyi emléke, nézzük egymást és nem szólunk. A
lányok persze sírnának, mondanának valami bölcset, megosztanák érzelmeiket. De
a pasik csendesek. Ismerik az életet, őrzik az emlékeket, de él bennük a
felfedezés vágya, a távoli ismeretlen világ meghódítása. Egy utolsó kézfogás,
melyben benne van oly sok év oly sok közös emléke. Kalandok, hatalmas
beszélgetések, elfogyasztott italok, közösen meglátogatott éttermek. A hajnalig
tartó beszélgetések, a jövőről szőtt álmok ízelgetése, a nagy nevetések
könnyei. Aztán lassan elindul, halványulnak a fények, és ahogy a repülő a
felhők fölé emelkedik, odafent az igazi napsütésben egy új élet születik. De
ebben már nem vagyok benne.
Egyre dermesztőbb a csend
körülöttem. Egyre nyomasztóbb a magány. Egyre nagyobb terhet ró vállamra az Idő
és a Sors.
Lassan kihűlő könnycseppek
őrzik a múlt emlékeit.
Kőry
László Merlin
2014.05.13.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése