Dinnyés Henrietta InMemoriam Aschwitz című festményéhez
Az első gondolat
Barátokkal jártam
Auschwitzban. Nem igazán vágytam rá, de hát olyan sok múzeumot láttam már, ezt
is illik megnézni. Aztán az illikből, az udvarias kívülállásból fokozatosan
lett nyomás, majd félelem. Nem volt jó, és nem volt szép. Körbe sétálni a
helyet, hallgatni az idegenvezetőt, nézni azt, amit a könyvekből már ismertem,
de eddig – lássuk be – elképzelni sem tudtam… Ez valami új érzés volt. Nem
vagyok érintve. Nem ismertem olyanokat, akik ott vesztek el. Mégis ahogy múlt
az idő, percről percre jobban elhatalmasodott rajtam az a furcsa gyomortáji
nyomás. Hogy nem… ez nem lehet igaz… De csak lépkedtem a köveken, és éreztem,
hogy az én kis semmi életem most része a való világ történelmének. Hogy ez nem
egy tankönyv. Hogy ez nem egy iskolai lecke. Ez nem valami, amire vállat lehet
vonni és tovább lehet lépni. Hogy itt meg kell tanulni valamit. Ez a valóság.
Durva, véres és kiábrándító valóság. Csak lépkedtem a köveken, és a bágyadt
napsütésben komoran nézett le rám a világ legcinikusabb felirata: „Arbeit Macht
Frei”. Aztán a buszban visszafelé csend volt. Mély és hosszú csend.
A második gondolat
Valamikor régen a művészet
még szólt valamiről. Festmények, szobrok és irodalmi művek. Értékrendet
állítottak, lázadtak az elnyomás ellen, fényt vittek a sötétségbe, küzdöttek a
tudatlanság és a tanulatlanság ellen. Az Alkotók hírnökök voltak, és életüket
tették fel arra, hogy üzenetük minél szélesebb körhöz eljusson. Az idők
múlásával persze változtak a módszerek. Egy festmény vagy szobor helyett a
nyomtatás megjelenése lehetővé tette, hogy sokakhoz eljussanak a gondolatok. A
modern korban pedig megjelentek a trubadúrok, akik énekeltek a szabadságért, a
gondolkodásért, az ízlésért. Persze ez még azelőtt volt, hogy a festők dicső
vezérünket örökítették meg a nép körében, hogy az írók dicshimnuszokat zengtek
a vezérek tetteiről és a kolhoz parasztok hősiességéről, vagy az énekesek fő
témája az lett volna, hogy szétmarta a bugyimat az ultra. Valamikor a művészek
még cenzúra nélkül alkothattak, valamikor nem a kijelölt ösvényen kellett
járniuk. Valamikor még érték volt az Alkotás, és történelmi volt a hatás.
Valamikor…
A harmadik gondolat
Nézem a képet, és nehezen
hiszem, amit látok. Egy ifjú Festőművész – és kijár neki a nagybetű – élete
mind a huszonnégy évének bölcsességével alkotott valami döbbeneteset. Őszintén,
tisztán csodálkozik a világra, és megmutat valamit, amit már elfeledni
készültem… Nem alkalmazza a fekete-fehér színek kiábrándító hideg világát.
Meleg színeket használ. Szinte idilli a kép, barátságos, olyan késő őszi
merengős hangulatú. Egy épület, sínek és kövek… Sok-sok kő… Gyomorba vágósan
kemény figyelmeztetés arról, hogy az emberkéz által emelt falak mögött lehet
menedék, templom, vagy éppen börtön. Ugyanazok az emberi kezek emelték a
falakat, mégis micsoda különbség! A barátságosan meleg táj darabjaira hullik,
és a réseken át meglátjuk a neveket. Schindler listája? Vagy az ott elveszettek
névsora? Mindegy talán… Áldozatok, akik ember által vesztek el embertelen
körülmények között, és az addig békésnek tűnő tájba belehasít a kiáltás: Ember,
hová tartasz…? Kietlen a kép, nincsenek rajta tömegek, de a nevek végtelen sora
emlékeztet a döbbenetre. Az egyetlen reményt a Művész határozott állásfoglalása
adja: az alig felfedezhető apró alak, a Piros Ruhás Lány épp kilép a képből.
Elmegy, mert nem kell ez a világ, elmegy, mert nem kell ez a valóság. Egyszerű
hitvallás, igazi érték.
Talán újra lehet hinni a
Művészetben? Mert értékrendet állít? Mert gondolkodni, véleményt nyilvánítani
tanít?
Ezért érdemes tollat,
ecsetet ragadni…
Dinnyés Henrietta –
őszintén gratulálok!
Kőry
László Merlin
2015.02.04.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése