2005.04.12. MÜTFI - A Tatabányai Modern Üzleti Tudományok Főiskolájának diákújsága
„Mint a filmeken…” Állunk bebocsátásra várva, néma áhítattal, várjuk, hogy megnyíljon a csodák kapuja. Mi újság kérdezem. Semmi feleled. Szokványkérdés, egykedvű válasz. Nézem a szemed. Álomszép. A lélek tükre. Felolvadok pillantásodban. Látom a forradalmat. Látom a kihívást, az elfuserált munkahelyet, intézetet és gyárépületet, galád főnököt, buta kolléganőt, mindennapi rosszindulatot. Fájdalmat, hogy miért kell csak így, csak sportból, és a másikról a háta mögött. Látom a csodát. Az életet, ébredő természetet, tavasz színeit, virágok illatát, napfelkelte varázsát, mindennapok gyönyörűen lelkesítő perceit. Látom az alkotást. Embereket, kapcsolatokat, barátokat, kinyújtott kézzel segítőket, gyengéd szeretettel közeledőket, a piciny keresztgyermeket, amint nevetve bontja ki a hatalmas dobozba rejtett titkos ajándékot, a kacagást, amint lassan száll tova a szélben, sorsokat és élteket, kiket pillanatokra egymás mellé sodort az élet viharos tengere. Látom a nyílt tekintetet, ahogy a világra nézel, nemes szívet, tiszta lelket, tüzes táncot, szívmelengető mosolyt, a pillanatot, mikor először megérintettél, áramütés járta át testemet. Látom a fáradtságot. Szürke hétköznapokat, amint ünneppé varázsolja egy piciny gyertya lángja, mert vársz otthon, és ölelő karodban menedéket lel a megfáradt vándor a komor élet viharvert hegyormain, egy szál rózsa, mit neked hoztam, még most is elpirulsz tőle, az álmokat, az álomvilágot. Látom a múltat, jövőt, varázslatot, harcot, az első csók forró gyönyörét. Minden percet, melyért küzdeni kell, minden pillanatot, melyet tán sosem érdemeltem meg. Gyengéd mosolyt, szelíd érintést, tüzes csókot, s a merengést, ahogy csak nézem álomszép szemedet. Mi újság, kérdezem. Semmi feleled. Tenyered tenyeremben, ujjaink egybe forrnak, puha bőröd forrón lüktet, érintésed mindent elárul, hangok nélkül iszom szavaidat, csak nézlek, és érzem mindazt, mit elmondani tán a végtelen idő sem enged, ahogy lelassul a világ, s csak mi vagyunk, csak mi számítunk... Az egyen-mellényes kislány szélesen mosolyog. Fáradjanak be, szélesre tárja az ajtót, cinkosan kacsint, ő már tudja, hogy tizenegynéhány sornyi átlagember lelke a mennybe száll, szíve ma új csodára lel. Büszkén lépkedünk a csillagporos szőnyegen hatalmas plakátok között, a sejtelmes fények felnagyítják az izgalmat. Egy új világba érkezünk, ez a mi esténk, kukoricával, kólával és más förmedvényekkel felszerelve, muníció az útra, pláza cicák és pláza bikák topognak el mellettünk, durva a smink, vastag az aranylánc a kopasz bivaly nyakon, de mindez nem számít, ez a mi esténk, s a botor köznép egyszerű gyermekei fel sem érhetik naív lelkükben emelkedett hangulatomat - ez a mi esténk. Mit nekünk bunkó beszólás, hangos csámcsogás, nyafka fanyalgás, alfarhang és idióta röhögés. Egy más világba lépünk. Megtisztulva, alázattal, ahogy izgalommal foglaljuk el ezen estére elnyert helyünket, és csak várjuk, hogy felgördüljön a függöny. Aztán a reklám végre véget ér, a zenekar a húrokba csap, a hófehér vászon színekkel telik meg, és kezdetét veszi az élő csoda: Cinema Paradiso. Mélyenszántó gondolatok, gyengéd érzelmek, izgalmas helyzetek, fülledt erotika és hatalmas nevetések. Kicsit szomorú vagyok, ahogy a Belső tenger árad, egy ember a halálba megy, könnyet morzsolok el szemem sarkán, látom Te is nehezen lélegzel. Kicsit kacagok, amint az esetlen figurák könnyfakasztó balgaságokat követnek el, Igazából szerelem, hozzám bújsz, ahogy rázkódsz a nevetéstől. Kicsit elgondolkodom, amint az Órák halkan járnak, fantasztikus színészi teljesítmény, óriási játék, tisztelettel nézem a vásznat, Közelebb, suttogod, és érzem az ujjaidban a gyötrő feszültséget. Kicsit elbódulok, amint az Operaház fantomja szívbemarkolóan dalol, átérzem a sebzett szív fájdalmát. Viharvert érzések, izgalmas kalandok, döbbent rettegés, kegyetlen üldözések, akció, pofonok, harsogó zene, dráma, humor, vad ölelkezés és csipetnyi fájdalom. Lágy hegedűk pendülése, mélyhangú bőgők búgása, elektromos gitárok sikítása, robbanás, fékcsikorgás, a metsző csend vérfagyasztó döbbenete. Aztán a csoda véget ér, a varázs elillan, az alkotók nevei hosszasan úsznak át a végső jelenet nyomain, az utolsó dallamok még lágyan hullámzanak a levegőben. Az egyen-mellényes lány már nem mosolyog, fáradt tekintettel áll az ajtóban, indulna már, holnap is hosszú lesz a nap, új csodákra virradunk, új élményeket tartogat az Álomgyár. Lassan andalgunk kifelé, hogy újra kezdjük, hogy ismét belevágjunk, vállaljunk kihívást, harcot és győzelmet arassunk, elbukjunk megint. Ott benn a szárnyaló lélek csodája, amint láncait lerázza, s repül a fény felé, itt kint a hideg és szürke emberek arctalan tömege. Egy estére kiléptünk a világból, állítsátok meg a Földet, le akarok szállni róla, Angyal szárnysuhogása hallik. Hangtalan tisztelet a Mesterek felé, megilletődött érzések, melyekről már magam sem tudtam, még élnek a szívemben. Közelebb kerültünk megint, a világhoz, egymáshoz, önmagunkhoz. Kéz a kézben lépkedünk, lassan oszlik az áhítat, de jó, hogy ma is velem voltál… Pierrot dallamát dúdolom: „…Nézed a moziban a tragédiát; pedig neked is van - kicsi vagy nagy; De fenn a vásznon, ha folyik a vér; az izgalmas - vagy legfeljebb csak hidegen hagy…”
Merlin
„Mint a filmeken…” Állunk bebocsátásra várva, néma áhítattal, várjuk, hogy megnyíljon a csodák kapuja. Mi újság kérdezem. Semmi feleled. Szokványkérdés, egykedvű válasz. Nézem a szemed. Álomszép. A lélek tükre. Felolvadok pillantásodban. Látom a forradalmat. Látom a kihívást, az elfuserált munkahelyet, intézetet és gyárépületet, galád főnököt, buta kolléganőt, mindennapi rosszindulatot. Fájdalmat, hogy miért kell csak így, csak sportból, és a másikról a háta mögött. Látom a csodát. Az életet, ébredő természetet, tavasz színeit, virágok illatát, napfelkelte varázsát, mindennapok gyönyörűen lelkesítő perceit. Látom az alkotást. Embereket, kapcsolatokat, barátokat, kinyújtott kézzel segítőket, gyengéd szeretettel közeledőket, a piciny keresztgyermeket, amint nevetve bontja ki a hatalmas dobozba rejtett titkos ajándékot, a kacagást, amint lassan száll tova a szélben, sorsokat és élteket, kiket pillanatokra egymás mellé sodort az élet viharos tengere. Látom a nyílt tekintetet, ahogy a világra nézel, nemes szívet, tiszta lelket, tüzes táncot, szívmelengető mosolyt, a pillanatot, mikor először megérintettél, áramütés járta át testemet. Látom a fáradtságot. Szürke hétköznapokat, amint ünneppé varázsolja egy piciny gyertya lángja, mert vársz otthon, és ölelő karodban menedéket lel a megfáradt vándor a komor élet viharvert hegyormain, egy szál rózsa, mit neked hoztam, még most is elpirulsz tőle, az álmokat, az álomvilágot. Látom a múltat, jövőt, varázslatot, harcot, az első csók forró gyönyörét. Minden percet, melyért küzdeni kell, minden pillanatot, melyet tán sosem érdemeltem meg. Gyengéd mosolyt, szelíd érintést, tüzes csókot, s a merengést, ahogy csak nézem álomszép szemedet. Mi újság, kérdezem. Semmi feleled. Tenyered tenyeremben, ujjaink egybe forrnak, puha bőröd forrón lüktet, érintésed mindent elárul, hangok nélkül iszom szavaidat, csak nézlek, és érzem mindazt, mit elmondani tán a végtelen idő sem enged, ahogy lelassul a világ, s csak mi vagyunk, csak mi számítunk... Az egyen-mellényes kislány szélesen mosolyog. Fáradjanak be, szélesre tárja az ajtót, cinkosan kacsint, ő már tudja, hogy tizenegynéhány sornyi átlagember lelke a mennybe száll, szíve ma új csodára lel. Büszkén lépkedünk a csillagporos szőnyegen hatalmas plakátok között, a sejtelmes fények felnagyítják az izgalmat. Egy új világba érkezünk, ez a mi esténk, kukoricával, kólával és más förmedvényekkel felszerelve, muníció az útra, pláza cicák és pláza bikák topognak el mellettünk, durva a smink, vastag az aranylánc a kopasz bivaly nyakon, de mindez nem számít, ez a mi esténk, s a botor köznép egyszerű gyermekei fel sem érhetik naív lelkükben emelkedett hangulatomat - ez a mi esténk. Mit nekünk bunkó beszólás, hangos csámcsogás, nyafka fanyalgás, alfarhang és idióta röhögés. Egy más világba lépünk. Megtisztulva, alázattal, ahogy izgalommal foglaljuk el ezen estére elnyert helyünket, és csak várjuk, hogy felgördüljön a függöny. Aztán a reklám végre véget ér, a zenekar a húrokba csap, a hófehér vászon színekkel telik meg, és kezdetét veszi az élő csoda: Cinema Paradiso. Mélyenszántó gondolatok, gyengéd érzelmek, izgalmas helyzetek, fülledt erotika és hatalmas nevetések. Kicsit szomorú vagyok, ahogy a Belső tenger árad, egy ember a halálba megy, könnyet morzsolok el szemem sarkán, látom Te is nehezen lélegzel. Kicsit kacagok, amint az esetlen figurák könnyfakasztó balgaságokat követnek el, Igazából szerelem, hozzám bújsz, ahogy rázkódsz a nevetéstől. Kicsit elgondolkodom, amint az Órák halkan járnak, fantasztikus színészi teljesítmény, óriási játék, tisztelettel nézem a vásznat, Közelebb, suttogod, és érzem az ujjaidban a gyötrő feszültséget. Kicsit elbódulok, amint az Operaház fantomja szívbemarkolóan dalol, átérzem a sebzett szív fájdalmát. Viharvert érzések, izgalmas kalandok, döbbent rettegés, kegyetlen üldözések, akció, pofonok, harsogó zene, dráma, humor, vad ölelkezés és csipetnyi fájdalom. Lágy hegedűk pendülése, mélyhangú bőgők búgása, elektromos gitárok sikítása, robbanás, fékcsikorgás, a metsző csend vérfagyasztó döbbenete. Aztán a csoda véget ér, a varázs elillan, az alkotók nevei hosszasan úsznak át a végső jelenet nyomain, az utolsó dallamok még lágyan hullámzanak a levegőben. Az egyen-mellényes lány már nem mosolyog, fáradt tekintettel áll az ajtóban, indulna már, holnap is hosszú lesz a nap, új csodákra virradunk, új élményeket tartogat az Álomgyár. Lassan andalgunk kifelé, hogy újra kezdjük, hogy ismét belevágjunk, vállaljunk kihívást, harcot és győzelmet arassunk, elbukjunk megint. Ott benn a szárnyaló lélek csodája, amint láncait lerázza, s repül a fény felé, itt kint a hideg és szürke emberek arctalan tömege. Egy estére kiléptünk a világból, állítsátok meg a Földet, le akarok szállni róla, Angyal szárnysuhogása hallik. Hangtalan tisztelet a Mesterek felé, megilletődött érzések, melyekről már magam sem tudtam, még élnek a szívemben. Közelebb kerültünk megint, a világhoz, egymáshoz, önmagunkhoz. Kéz a kézben lépkedünk, lassan oszlik az áhítat, de jó, hogy ma is velem voltál… Pierrot dallamát dúdolom: „…Nézed a moziban a tragédiát; pedig neked is van - kicsi vagy nagy; De fenn a vásznon, ha folyik a vér; az izgalmas - vagy legfeljebb csak hidegen hagy…”
Merlin
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése