Rádióaktív

Közreműködő: Hypnology Dance Crew

Helyszín: Szeged, Ifjúsági Ház

Dátum: 2011.10.29.

Balogh-Barta Vikit kedvenc színdarabomban láttam először, amikor a Halál táncosaként olyan alakítást nyújtott, melytől libabőrös lettem, pedig köztudottan nem vagyok nagy táncrajongó. Azóta hallottam, hogy társalapítója lett egy amatőr táncos csapatnak Szegeden, s tekintve az ő megkérdőjelezhetetlen tehetségét, nem volt kétséges, hogy ez egy siker történet lesz. Ezek után nem kis várakozással indultam Szegedre, hogy barátaimmal megtekintsük a Hypnology Dance Crew első önálló Showműsorát, mely a Radioaktív címet kapta.

Az Ifjúsági Ház jó helyszín, a frissen felújított épület tetszetős megjelenést ad egy jó produkciónak. Várakozás szerint a terem rendesen tele is lett, bár meg kell jegyeznem, hogy a beengedés kicsit lassú volt. Szerencsére azonban a produkció megvárt mindenkit, így pár perc keséssel kezdődött az előadás.

A külsőségek profik: az érkezőket a széken egy nagyon jó minőségű, szép kiállítású füzet fogadta. Ebben (fényképekkel) bemutatták a csapat tanárait és tagjait (!), megkaptuk a teljes műsort és olvashattunk a csapat filozófiájáról, elképzeléseiről és terveiről is. Igazából az lenne a legegyszerűbb, ha a kritika helyett idéznék a füzetből, az annyira profi anyag. Már itt is világos volt: ebben a csapatban az ember az érték, és mindenkit megbecsülnek, aki része a családnak. Ez pedig az egész produkció alatt látszott a fellépőkön.

A színpadot remekül kihasználták. Hol a háttérben, hol a színpad elejére leengedett vásznon láthattunk kivetített képeket, filmeket, melyek szerves részei voltak az előadásnak. Zseniális válogatást láthattunk. Kiváló volt a hangosítás, egy ilyen előadásnál itt kezdődik minden, hiszen a zene viszi az előadást. Jók voltak a fények is, tehát gyakorlatilag a teljes technikai csapat remekül végezte a dolgát.

Hangsúlyozom: nem vagyok műértő táncos. Ezért nem mondhatom el, hogy milyen táncos figurákat láttunk, nem tudom megnevezni a piruetteket, csak azt próbálom összegyűjteni, hogy melyek voltak azok a pontok, melyek számomra emlékezetessé tették ezt az estét.

Különösen tetszett, hogy a műsor az oktatók bemutatkozásával kezdődött. Ők aztán folyamatosan részt vettek a produkcióban, így aztán azonnal kiderül: itt nem elméleti szakemberek okoskodnak, hanem a tanítók együtt izzadnak a tanítványokkal a produkció sikeréért. Nekem itt kezdődik a csapatmunka.

Másodszor nagyon tetszett a kísérő szöveg. Ahol Viki személyes tapasztalatait, érzéseit osztotta meg velünk, ahol elmondta, számára mit jelent a tánc és a tanítás. Ettől az egész műsor olyan intim és személyes lett.

Aztán jött maga a műsor 24 képben. Voltak csapatok, voltak szóló számok. Voltak utcai harcokat idéző küzdelmek, voltak lírai darabok. a változatosság gyönyörködtet – tartja a mondás, és valóban. Laikusként nem is sejtettem, hogy a táncnak ennyi arcát meg lehet mutatni, hogy a lelkes fiatalok az egyik percben gengszterek, a másikban balettoznak, ez valóban sokszínű és fergeteges műsorként állt össze. Olyan volt az egész, mint a köröttünk élő világ: pörgős, kihívásokkal teli s nagyon hektikus. Szinte a fejünket kapkodjuk ebben a rohanásban, sokszor nem marad időnk a világ számunkra tartogatott szépségeinek élvezetére. Ezt láttuk a színpadon is: elképesztő akrobatikus mutatványokat, majd szívbemarkolóan szép mozdulatokat, majd ismét valami egészen mást. Annyira élvezetes volt, hogy magam is megdöbbentem, mikor a végén kiderült, hogy a produkció kb 100 percen át tartott. Bizony még sokáig néztem volna őket…

A következő dolog, ami nagyon megragadott, az a sokszínűség volt. Már a tanárok is különlegesek: zumbás lányka, breakes fiú, klasszikus művész – ahányan annyi félék, de itt a stílusok békében megférnek és erősítik egymást. Ez ám az igazi művészet! Ugyanezt pedig elmondhatjuk a táncosokra is: nem csupa ideális táncos-modell alkatú fiatalt láthattunk itt. Teljesen átlagos fiatalok vannak a csapatban: vékonyak és kevésbé soványak, magasak és alacsonyak – senki sem ideális, és mégis mindenki tökéletes tagja a csapatban, mert sütött a színpadról a lelkesedés és a tiszta szívből jövő teljesítmény. Számomra ez a tehetség kulcsa.

Nehéz válogatni, de ki kell emelni néhány jelenetet: a tükrös koreográfia lélegzet elállítóan egyedi volt, ezt a nagy nevű művészek is megirigyelhetnék! A csaták rendre hozták a szintet: egy-egy ilyen jelenetből Amerikában filmet forgatnak… Ezt a mi fiataljaink is megérdemelnék. Zseniális volt a börtön jelenet, elképesztő s break és az electric boogie. Szerintem Balogh Dávid például hiányzott arról az óráról, amikor a gravitációt tanították… Végül pedig következett a nagy dobás: a Vegas jelenetben akkorát táncolt a csapat, hogy a közönség állva tapsolt és sikította végig a jelenetet…

Számomra a legemlékezetesebb mégis az volt, hogy ismét azt éreztem, mikor Vikit először láttam táncolni: van itt valaki, aki olyan szinten ég, aki elképesztő átéléssel táncol, aki még számomra is meg tudja nyitni a tánc misztériuma megértésének kapuit… Az igazi csoda pedig, hogy ezt ezen az estén nemcsak Viki nyújtotta, de a színpadon több olyan fiatalt is láttam, akik már eljutottak erre a szintre. Akik játszottak a testükkel, a szemükkel, az arcukkal, a kezükkel… Akik egy szemvillanással öleltek és gyilkoltak, akik ott éltek a színpadon, és nem volt kétség, hogy ezek a lányok és fiúk oda születtek, ott a helyük, és még nagyon sokáig ott is lesz.

Kétféle ember van: az egyik küzd az élettel és keresi önmagát. A másik megleli az ő adottságát, és megtanulja, hogyan használja ezt a képességet arra, hogy ezt a világot jobbá tegye általa. Ezek az emberek azok, akiket rendszerint irigylünk, mert boldogok, mert a szemükből sugárzik, hogy jó helyen vannak. És erre vágyunk mindannyian… Balogh-Barta Viki ilyen ember. Ezen az estén pedig láthattuk, hogy a tehetség, a hozzáállás és a csoda szintén ragadós… Őszintén gratulálok a teljes csapatnak, felejthetetlen volt az élmény, őszintén remélem, hogy lesz turné, mert ezt az élményt sok önmagát kereső fiatal kell, hogy lássa és átélje!

Búcsúzóul pedig idézek a műsor mottójából: „A lehetetlen csupán egy nagy szó, amellyel a kisemberek dobálóznak, mert számukra könnyebb egy készen kapott világban élni, mint felfedezni magunkban az erőt a változtatásra. A lehetetlen nem tény, hanem vélemény. A lehetetlen nem kinyilvánítás, hanem kihívás…”

Értékelés: 1 (Agyhalál) - 5 (Emlékezetes!) skálán: 5 pont – Emlékezetes!