2012. szeptember 20., csütörtök

Lazhar tanár úr


(Monsieur Lazhar)
Színes, feliratos, kanadai filmdráma, 94 perc, 2011
Rendező: Philippe Falardeau
Főszereplők: Mohamed Fellaq, Sophie Nélisse, Émilie Néron, Danielle Proulx, Brigitte Poupart

Ritkán látni Kanadai filmet a hazai mozikban, ez a történet azonban egy igazi szívbe markoló csemege: olyan dráma, amely másfél óra alatt sok-sok ember életének tragédiáját villantja fel elénk. Fontos leszögezni: a történet nem a reménytelen fájdalomról szól, nem azt sugallja, hogy hajrá, kövessünk el csoportos öngyilkosságot. Épp az az ereje, hogy megmutatja: mitől is vagyunk igazán emberek…

Egy szürke Montreali általános iskolában járunk. A 12 évesek osztályában döbbenetes tragédia történik: tanárnőjük az osztályteremben felakasztja magát. Az igazgatónő nem talál új embert a helyre, mikor egy napon bekopog Bachir Lazar, az algériai menekült. Innen két szálon fut a történet: egyrészt az idegen férfit látjuk, amint igyekszik elnyerni a gyermekek bizalmát. Nem könnyű a dolga, mert a felnőttek világában csak látszatintézkedésekre futja. Egy iskolai pszichológus foglalkozik csoportosan az osztállyal. A szülők rendre elfoglaltak, nekik sincs idejük a gyerekekkel beszélni. A gyerekekkel, akik már nem is olyan gyerekek. Érzelmeik vannak, gondolatok bántják őket, és ki-ki másként próbál menekülni a valóságból, ahelyett, hogy kibeszélnék fájdalmukat… A másik szálon megismerjük Lazhar tanár úr történetét: politikai menekült, akiknek felségét és gyermekeit meggyilkolták Algériában. A hatóságok azonban lekezelően bánnak vele, pedig ő csak politikai menedékjogot kér magának. A kettősség azonban nem veszi el a tanár erejét, és igaz támasza lesz a gyerekeknek, akik lassan valóban feldolgozzák az eseményeket. Végül a dolgok jóra fordulhatnának: Kanada befogadja Bashir Lazart, azonban az életben sosem történhetnek csak szép dolgok. Értetlen szülők egy csoportja addig áskálódik, míg sikerül a tanárt azonnali hatállyal eltávolítani, ő pedig könyörög, hogy legalább elköszönhessen az osztálytól, nehogy a gyermekek ismét elárulva érezzék magukat…

Pokolian jó ez a film. Falardeau rendező remekül viszi a cselekményt. A történet időnként lelassul, néma jelenetek izzanak a vásznon, máskor átugrunk nagyobb időszakokat, megint máskor csak új zajlik az élet. Mégsem érezzük kavarodásnak a dolgot. Pont úgy zajlik a mozi, ahogy az élet. Időnként rácsodálkozunk a körülöttünk levő világra, máskor csak úgy átszáguldunk napjainkon.

Remek a fényképezés. Különösen erős a színek kezelése, a lassú jelenetek líraisága pedig szívet melengetően szép. A zene nagyon szép, remekül festi alá a történetet.

Mohamed Fellaq hazájában valószínűleg ismert, számunkra kevésbé. De ezt a szerepet mintha neki írták volna. Elképesztően esendő, aki próbál lázadni, de nem teheti személyes tragédiája miatt, mégis amikor kell, akkor olyan erőt sugall, amit nem is képzelünk róla. Csodás alakítás, nálam abszolút Oscar esélyes… Rajta kívül csak néhány felnőtt játszik a filmben. Az igazgatónő, a kollégák – tipikus külvárosi arcok, egyedül Claire tanárnő visz színt a szürke napokba. Mindenki remek alakítást nyújt. Csodálatos az összjáték és remekek a karakterek.

Végül ki kell emelni a film igazi főszereplőit: a gyermekeket. 11-13 éves kislányok és kisfiúk, mégis olyan elképesztő alakítást nyújtanak, ami felnőttektől is dicséretes. Fel sem tudom fogni, hogy ki és hogyan tudta betanítani ezeket a valóban nagyon fiatal gyermekeket, de csodálatos munkát végzett, az biztos. Amikor a 12 éves Alice felolvassa fogalmazását az erőszakról, az filmtörténeti pillanat. Olyan elemi erejű és olyan tiszta az alakítás, ami már nem lehet játék. Véresen komoly dráma, mindennapjaink legfájdalmasabb igazsága, és mindezt egy csöpp kislánytól… Ezt a jelenetet sosem fogom elfelejteni.

Persze vannak hiányosságok a filmben, nem volt mindenre idő, néhány szálat nem visz végig. De amit látunk, az önmagában is elképesztő. Telve jelképekkel, szimbólumokkal és zseniális alakításokkal. Ez az a film, amiről még nagyon sokáig fogunk beszélgetni… Különösen a befejezésről, amely nagyban nekünk adja az ítélkezés lehetőségét. Fájt megnézni, fájt kijönni a teremből… Mégis azt mondom: ezt a filmet mindenkinek látni kéne… És igen: az ilyen pillanatokért érdemes moziba járni!
Értékelés: 1 (Agyhalál) - 10 (Csoda!) skálán: 9 pont - Emlékezetes

1 megjegyzés:

  1. "Ritkán látni Kanadai filmet a hazai mozikban"

    helyesen:

    "Ritkán látni kanadai filmet a hazai mozikban"

    már a kezdésnél ilyen hibát véteni...?! ej-ej...

    VálaszTörlés