Dal Marionnak

(Song for Marion)

Színes, feliratos, angol vígjáték, 93 perc, 2012

Rendező: Paul Andrew William

Főszereplők: Terence Stamp, Vanessa Redgrave, Gemma Arterton, Christopher Eccleston, Anne Reid, Ram John Holder, Bill Thomas

Nálam egy film akkor kap 10 pontot, ha: (1) komoly mondanivalója van, (2) igényesen van elkészítve, (3) remek színészi alakításokat láthatunk benne, (4) az általa közvetített értékek megfelelnek az én értékrendemnek és (5) a tanulság jobbá teszi az életemet. A Dal Marionnak tökéletesen megfelel minden pontnak. Pontosan ez az a film, ami miatt érdemes jegyet váltani egy előadásra. Tudom, hogy aki megnézi, az csak jobb ember lehet a teremből kifelé lépkedve, mint amilyen befelé volt…

Marion és Arthur időtlen idők óta házasok. Egyszerűen élnek, de mindennapjaik abszolút szeretetben telnek. Csakhogy az idillen ott az árnyék: Marion nagyon beteg, halála napról napra közeleg. Arthhur szeretettel ápolja, de a szeretetét és félelmeit nem igazán tudja kimutatni. Tipikus férfiként felvesz egy mogorva álarcot, amely mögé csak a felesége lát be. Marion életében fontos szerepet kap a kórus, ahol hasonló korú emberek csapatával töltik idejüket. Elizabeth a kórust vezető ifjú önkéntes még be is nevezi a „Nyugger” csapatot egy kórus versenyre. Arthur ellenzi a dolgot, mert aggódik nejéért, közben Marion ragaszkodik a dologhoz, hogy azt érezhesse, még van itt dolga az életben. Innen indul a szívbe markoló történet.

Paul Andrew William rendező vékony jégen egyensúlyoz, de számomra megtalálta a helyes középutat. A film épp elég mély ahhoz, hogy érdemes rá odafigyelni, ugyanakkor nem süllyed mély depresszióba. Olyan dolgokról mesél, mint a halál, a barátság, az apa-fiú kapcsolat. Csupa elképesztően nehéz kérdés, mégis sikerül őket szeretettel és tisztelettel megjeleníteni. Nincsenek hatásvadász jelenetek, nem áradnak túl az érzelmek, mégis épp eléggé megmutat mindent ahhoz, hogy átérezzük a jelenetek súlyát. Egyszerű fényképezés, remek humor és nagyon jó zene segíti az élményt.

A színészi alakítások egyszerűen zseniálisak. Vanessa Redgrave olyan elképesztő Marion szerepében, hogy pillanatok alatt lopja be magát a szívünkbe. Terence Stamp élete legzseniálisabb alakítását nyújtja. Mogorva és durva, pedig égnek benne az érzések, de ezeket képtelen kimutatni. Szívbemarkoló a jelenet az ajtóban állva apa és fia között. Legyünk őszinték… Ugye mindenki ismer ilyen pasikat, akiknél a mogorva álarc mögött a ki nem adott feszültség tombol…? Tökéletes a szerepében Gemma Arterton. Ez a lány elképesztően szép. Nem a klasszikus értelemben, mert nem egy modell alkat. De mégis valami olyan elképesztő a kisugárzása, hogy az valami lélegzetelállító. Ráadásul (ajánlom ezt nyelvtanulók és nyelvgyakorlók figyelmébe), valami olyan elképesztően szépen beszél angolul, hogy őt hallgatva azt érzem: a napsugár fürdet az arcom… (Hála az Égnek, hogy nem szinkronizálták a filmet!) A többi szereplő pedig mind remekül hozza a (sokszor nem mindennapi) figuráját…

Hihetetlenül kedves a történet, egészen zseniális a humora. A nyugdíjas kórust, amint a mai slágereket énekli, egyetlen perc alatt szívünkbe zárjuk. Motörhead sláger „Nyugger” előadásban… És a döbbenet az, hogy JÓ! Bár olyan világba élnénk, ahol az idősebbek így élhetnek!

Akik a Marigold Hotelt kedvelték, azok imádni fogják ezt a filmet is. Bár keményebb, fájdalmasabb, mégis fontos. Mert ezek a pillanatok mindannyiunk életében elérkeznek… És vajon fel vagyunk készülve? Vajon van erőnk kiállni a fénybe és megmutatni, kik is vagyunk valójában…? Az ilyen filmek miatt érdemes moziba menni. Ami azért érdekes, mert a nyári filmes dömpingben valahogy eltűnni látszik – én például egyedül voltam a teremben. Pedig ezt mindenkinek látni kéne!

Értékelés: 1 (Agyhalál) - 10 (Csoda!) skálán: 10 pont – Csoda!