Az utolsó ecsetvonás

„- Nálatok - mondta a kis herceg - az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek.
- Nem találják meg - mondtam.
- Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák...
- Minden bizonnyal - feleltem.
- Csakhogy a szem vak - tette hozzá a kis herceg. - A szívünkkel kell keresni.”

(Antoine de Saint-Exupéry)

Nagyon hideg volt a szobában. A kandalló aljában még égett a tűz, az utolsó fahasábok felett táncot jártak az apró lángnyelvek, de a meleg lassan elszállt, és csak a dermedt hideg maradt utána. Az apró széken kuporgott, előtte a hatalmas vászon kifeszítve az állványon. Hosszan nézte maga előtt a tűz sárgás fényében. Emlékek tolultak elő a múltból, hogy aztán nyomtalanul eltűnjenek a jeges sötétségben, csak a kietlen téli éjszaka magányát hagyva maguk után… Lassú, óvatos mozdulattal fogta meg az ecsetet, belemártotta a vízbe, majd a palettán sorakozó színek felé közelített. Élénk színek, ragyogó pasztellek, tompán mélabús színek. A festékek apró kis foltokban sorjáztak egymás mellett a tojás alakú palettán, szinte megborzongtak, ahogy az ecset finom szálai közeledtek feléjük… Összeráncolta a homlokát, ahogy finoman a vászonhoz ért. Gondos mozdulattal húzott egy vonalat, és a fehér egyhangúság immár a múlté lett. Egy hosszú kék csík serkent fel az ecsetvonás nyomán, mint mikor a frissen felszakadt sebből előtör a vér, csak most kék volt az eredmény. Kék, mint az örvénylő óceán, kék, mint a végtelen égbolt, kék, mint a szépséges szolgálólány szeme. Vízbe mártotta az ecsetet, és most a zöld következett. Zöld, mint a szélben hullámzó rét, zöld, mint a délceg fenyő tűlevele, zöld, mint a borosüveg. Lassú mozdulatokkal dolgozott. Sárga (mint az aranyló napsugár), vörös (mint a rózsa), narancs (mint az érett húsú barack), lila (mint az esti köd), barna (mint a friss farakás) és fekete (mint a korom a kandalló szélén). Szép sorban, egymás után. És a hosszú vonalak, az apró pontocskák, a rikoltó színek lassan foltokká olvadtak össze, a foltokból alakok lettek, az alakok életre keltek és a korábban puszta fehér vászon kietlen világa lassan megtelt élettel… Tavasz volt, egy ifjú pár andalgott kéz a kézben a réten, köröttük nyíltak a színes virágok, illatuk beborított mindent. Nyár volt, gyermekek kacaja csengett a vízparton, ahogy a kis tó partján fodrozódó hullámok közé rohantak, és bokájukat ellepte a víz. Ősz volt, betakarítás, roskadoztak a gyümölcsös kosarak, kévébe kötve aranylott a gabona, a naptól cserzett arcú öreg juhász fáradtan ült szűrén az ezeréves tölgyfa tövében. Tél volt, hó borította az udvart, csak az ablakon kiszűrődő gyertyafény csillant meg néha, ahogy a kóbor hópihékből várat épített a metsző szél… Gyermekek születtek, fiatalok mulattak, leányok elpirultak, legények elégedetten csettintettek, hajlott hátú öregek csendben mosolyogtak, a vének meghitt történeteket meséltek, az ernyedt kéz szorítása elmúlt, és tompán kopogtak a rögök… Történetek elevenedtek meg, legendák születtek és szálltak szájról szájra. Mesék az erős fiúról, a szépséges hajadonról, a füstbe ment tervekről, az éjszakák színes álmairól, a nappalok fájdalmáról. Ölelések. Erős, baráti ölelések. Szenvedélyesen szerelmes ölelések. Békülő ölelések. Gyengéden útra engedő ölelések… A magány mindent elborító fájdalma, a sóvárgás égető érzése… Egymás kebelére borult cimborák, arcukat gyengéden egymáshoz érintő szerelmesek, duhaj hangulatban tobzódó ifjoncok, táncoló párok és nevető arcok, a mulatság önfeledt pillanatai. Keserédes mosolyok, hangos kacajok, sűrű pillantások, édesen tivornyázó röhögés. Kipirult arcok, heves mozdulatok, nyílt gesztusok, finom meghajlások, egy érintés borzongása, ahogy a test a testhez ér… Lassan fogytak a színek a palettáról. A vászon megtelt egy mesés világ képeivel. Lakomázó emberek jókedvével, szeretők meghitt pillantásaival, világmegváltó érzelmekkel. Bajnokokkal és vesztesekkel. Emberekkel… A ráncos kézben őrjítő táncot járó ecset mozgása lelassult. Egy érintés itt, egy apró igazítás ott, és szépen a helyére került minden. Egy utolsó mosoly. Egy utolsó tétova mozdulat. Egy utolsó csillogás. Egy utolsó intés a távolodó hőstől. Királyok és szolgák. Bolondok… Hátradőlt és némán szemlélte a Művet. Középen hatalmas fenyőfa pompásan feldíszítve, ünnepi pátosz lengi be a lurkók arcát, körben pedig az Élet nagy, színes kavalkádja… Érzelmek, fájdalmak, szándékok, tervek, álmok és a mindent átszövő Csodák… Mélabús gondolatok az elmúlt esztendő felett, néhol egy megcsillanó könnycsepp a múlt emlékein, egy széles mosoly a megszületett álmok okán, egy mámoros pillantás a kehelyben megcsillanó bor vérvörös fényében… Szeretet. Féltés. Szerelem. Magány. Boldogság. Rettegés. Az ajándékok öröme. A számadás ideje… Lassan felemelte kezét, és az ecset utoljára közeledett a vászon felé. Gondos, lassú mozdulattal rajzolt egy cirádás csillagot a feldíszített fa csúcsára, s ezzel teljes lett a Kép… Az ecsetet a vízbe mártotta, majd puhán letette a paletta mellé. Az apró széken kuporgott, előtte a hatalmas vászon kifeszítve az állványon. A kandallóban halk szisszenéssel lobbant el az utolsó láng. Sötét lett hirtelen. A dermesztő hideg már a csontig hatolt. Odakint megállíthatatlanul hullottak a hópelyhek. Közeledett az Ünnep.

Kőry László Merlin

2014.12.18.