2003.12.23. – Karácsony 2003.
A lépcső tetején állok, csak nézem a kis teret. A padon ülök, csak nézem a lépcsőt a főbejárat előtt. Az ablakhoz támaszkodom, csak nézem a padokat az épület előtt.
Hideg van, borsódzik a hátam. Hideg van, meglátszik a leheletem. Hideg az ablaküveg, ahogy homlokom neki támasztom.
Állok, zsebre dugott kézzel, csak fürkészem a kihalt tájat. Ülök, dideregve a padon, csak bámulom a kihalt épületet. Állok az áporodott levegőben, csak nézem odakint a kihalt téli világot.
Hirtelen, talán a semmiből, talán itt volt már korábban is, feltűnik. Lassan, imbolyogva lépdel. Hajléktalan, ruhái szakadtak, piszkosak, arcán borosta, és mély ráncok is, de mosolyog. Talán idiótán, talán keserűen, lassan imbolyog, az épület előtt a kukához megy.
Látom, ahogy közeledik felém, a lépcső tetején állok, nézem, ahogy jön, mosolyog furcsán, és a kukához ér. Nézem, ahogy elbiceg előttem, a padon ülök, lassan csoszogva megy, és közeledik a kukához. Látom, ahogy furcsán húzza a lábát, az ablaknál állok, innen fentről furcsa ez a néma imbolygás, ahogy lassan a kukához ér.
Mosolyog. Mosolyog? Kezében rántott hús darab, egykedvűen rágja, korábbi zsákmány egy korábbi kukából. Arcán lemondó érdeklődés, amint a szemétben matat, gyorsan felméri a helyet, nincsen zsákmány. Arcára kiül a csalódott fáradtság, nem káromkodik, szeme felett óriási vörös seb éktelenkedik, egy korábbi élet emléke.
Állok a lépcső tetején, látom, amint felnéz, de tekintete átsiklik rajtam, felfelé néz, mielőtt tovább indulna. Ülök a padon, látom, amint megáll, felemeli fejét, csak néz az égre, mielőtt tovább indulna. Állok az ablaknál, látom, amint felnéz, mintha tekintete engem keresne itt a sötét ablak mögött, mielőtt tovább indulna.
Állok a lépcső tetején, s várom, hogy megszólít, áldjon meg az ég, segítsek, csak pár fillért. Ülök a padon, s várom, hogy megfordul, rám néz, szól, segítsek, mert nagyon hideg van. Állok az ablaknál, s várom, hogy felemeli a kezét, az ég felé int vele, hogy segítsek, mert ismét nem járt szerencsével.
De nem teszi. Nem int, nem szól, nem átkozódik. Mosolyog. Mosolyog? Keserűen? Fájón? Lemondóan? Csak lassan mozdul tovább. Imbolyog, ahogy kissé húzza az egyik lábát. Piszkosan, megtörten, fáradtan.
Talán tanár volt egykor. Gyermekeket oktatott, nevelt, szerette őket, néha kissé szigorú volt, ilyenkor szamárfület mutattak a háta mögött, de a szerenádkor meleg szóval, friss süteménnyel várta a diákokat. Aztán egy napon megvádolták, hogy olyat tett, amit nem szabad, az emberek elfordultak tőle, már nem kívánt személy volt, akiket barátnak hitt már nem ismerték, s egyszer csak az utcán ébredt egy reménytelen hajnalon.
Talán bányász volt egykoron. Dolgozott keményen, váltott műszakban a föld alatt, keményen, szénporos volt a ruhája, szénporos volt az élete. Aztán egy napon összehívtak mindenkit, vége, már nem éri meg, a technológia meg a költségek, és a tervek sajnos nem úgy alakultak, aztán csak jöttek a számlák, de már nem tudott fizetni, a munkás kéz nem érték, s egyszer csak az utcán ébredt egy reménytelen hajnalon.
Talán a Bizottságnál volt egykoron. Még a régi iskolából került ki, nem is igen értette, mit jelent a káder, régi társ volt csak, elv és baj, mert ezek együtt járnak, de benne lobogott a hit, mert szívvel él az ember, és hitt abban, amit mondott. Aztán egy napon csak kiderült, mégsem fényesek a szellők, mégsem örök az álom, s te mit szereztél, szerezni kellett volna, de már késő, hát, előbb is használhattad volna az eszed, s egyszer csak az utcán ébredt egy reménytelen hajnalon.
Talán szerelő volt, talán kőműves, talán művezető, talán mezőgazdász, talán festő, talán zenész… talán érző lelkű ember.
Talán volt háza, talán lakása, talán albérlete… talán volt otthona.
Talán volt hite, talán emberben, talán Istenben, talán eszmében… talán míg el nem vesztette.
Talán volt barátja, talán szeretője, talán párja, talán testvére… talán családja, míg egyedül maradt.
Mosolyog. Mosolyog? Lassan lehorgasztja fejét, furcsa, néma jelenet. Nem kér, nem vádol, nem szól, nem átkozódik. Csendesen ballag, ruhája piszkos és szakadt, arcán a seb, lábát húzza egy kicsit.
Mögöttem léptek konganak a hatalmas aulában, ahogy a portás csoszog bezárni az utolsó termet. Kialszanak a fények a hatalmas fán, nem csillognak tovább az ezüstös díszek. Csendbe burkolózik az épület. Nem viháncolnak hallgatók, nem sietnek tova oktatók, nem csoszognak a takarítók. Nincs viháncolás, nem hangzik önfeledt nevetés, nem sikítanak a székek, nem dobolnak ideges ujjak vizsgára várva a karfán. Áporodott a levegő, ahogy minden mozdulatlanná dermed. Már mindenki hazament.
Ideje indulni. Fát díszíteni, finom étkeket művészkedni, zamatos borokat behűteni. Ajándékot csomagolni, üdvözlő kártyát írni, tartalmas gondolattal, szeretettel. Megkeresni az ünnepi cd-t, pezsgőt durrantani, ínycsiklandó süteményeket felszeletelni. Állni egy másik szobában, állni emberek között, félretenni dühöt, sértettséget és indulatot, ajándékozni, adni és kapni, mert az öröm.
Ideje indulni. Nem gondolni arra, ami rossz volt, nem gondolni arra, ami fájt, nem gondolni arra, aki bántott, nem gondolni arra, aki elment. Nem gondolni árulásra, nem gondolni semmire már. Nagyvonalúan legyinteni, ez is megvolt, mondani mosolyogva, lesz ez még így se, mondani mosolyogva, a következő jobb lesz fogadkozni mosolyogva.
Ideje indulni. Tovább lépni, emelt fővel, egyenes derékkal, eltemetni a múltat, békével imádkozni azokért, akik már nem lehetnek itt, szeretettel gondolni azokra, akik voltak, akik ott voltak, akik támogattak, akik erőt adtak, akik bizalmat adtak. Rájuk gondolni, rájuk emlékezni. Gyertyát gyújtani, nézni a lángot, amint táncol a sötétben, beszívni a nehéz fűszerek illatát, új hitet meríteni a szeretetből.
Sötét csend borul az illusztris épületre. Már csak az ünnepi fények világítanak a tetőn. A padok közt lassan elcsoszog a furcsa alak, már csak körvonalai látszanak. Éppen szemben óriásplakát mesél a kis gyufaárus lányról. Emlékeztet, hogy adni kell, mert adni jó. Karácsony közeleg, illata a levegőben, jeges a hideg, a kis gyufaárus lány csak néz a plakátról.
Béke Veled! Szél hozott, szél visz el. Isten Veled.
Merlin
A lépcső tetején állok, csak nézem a kis teret. A padon ülök, csak nézem a lépcsőt a főbejárat előtt. Az ablakhoz támaszkodom, csak nézem a padokat az épület előtt.
Hideg van, borsódzik a hátam. Hideg van, meglátszik a leheletem. Hideg az ablaküveg, ahogy homlokom neki támasztom.
Állok, zsebre dugott kézzel, csak fürkészem a kihalt tájat. Ülök, dideregve a padon, csak bámulom a kihalt épületet. Állok az áporodott levegőben, csak nézem odakint a kihalt téli világot.
Hirtelen, talán a semmiből, talán itt volt már korábban is, feltűnik. Lassan, imbolyogva lépdel. Hajléktalan, ruhái szakadtak, piszkosak, arcán borosta, és mély ráncok is, de mosolyog. Talán idiótán, talán keserűen, lassan imbolyog, az épület előtt a kukához megy.
Látom, ahogy közeledik felém, a lépcső tetején állok, nézem, ahogy jön, mosolyog furcsán, és a kukához ér. Nézem, ahogy elbiceg előttem, a padon ülök, lassan csoszogva megy, és közeledik a kukához. Látom, ahogy furcsán húzza a lábát, az ablaknál állok, innen fentről furcsa ez a néma imbolygás, ahogy lassan a kukához ér.
Mosolyog. Mosolyog? Kezében rántott hús darab, egykedvűen rágja, korábbi zsákmány egy korábbi kukából. Arcán lemondó érdeklődés, amint a szemétben matat, gyorsan felméri a helyet, nincsen zsákmány. Arcára kiül a csalódott fáradtság, nem káromkodik, szeme felett óriási vörös seb éktelenkedik, egy korábbi élet emléke.
Állok a lépcső tetején, látom, amint felnéz, de tekintete átsiklik rajtam, felfelé néz, mielőtt tovább indulna. Ülök a padon, látom, amint megáll, felemeli fejét, csak néz az égre, mielőtt tovább indulna. Állok az ablaknál, látom, amint felnéz, mintha tekintete engem keresne itt a sötét ablak mögött, mielőtt tovább indulna.
Állok a lépcső tetején, s várom, hogy megszólít, áldjon meg az ég, segítsek, csak pár fillért. Ülök a padon, s várom, hogy megfordul, rám néz, szól, segítsek, mert nagyon hideg van. Állok az ablaknál, s várom, hogy felemeli a kezét, az ég felé int vele, hogy segítsek, mert ismét nem járt szerencsével.
De nem teszi. Nem int, nem szól, nem átkozódik. Mosolyog. Mosolyog? Keserűen? Fájón? Lemondóan? Csak lassan mozdul tovább. Imbolyog, ahogy kissé húzza az egyik lábát. Piszkosan, megtörten, fáradtan.
Talán tanár volt egykor. Gyermekeket oktatott, nevelt, szerette őket, néha kissé szigorú volt, ilyenkor szamárfület mutattak a háta mögött, de a szerenádkor meleg szóval, friss süteménnyel várta a diákokat. Aztán egy napon megvádolták, hogy olyat tett, amit nem szabad, az emberek elfordultak tőle, már nem kívánt személy volt, akiket barátnak hitt már nem ismerték, s egyszer csak az utcán ébredt egy reménytelen hajnalon.
Talán bányász volt egykoron. Dolgozott keményen, váltott műszakban a föld alatt, keményen, szénporos volt a ruhája, szénporos volt az élete. Aztán egy napon összehívtak mindenkit, vége, már nem éri meg, a technológia meg a költségek, és a tervek sajnos nem úgy alakultak, aztán csak jöttek a számlák, de már nem tudott fizetni, a munkás kéz nem érték, s egyszer csak az utcán ébredt egy reménytelen hajnalon.
Talán a Bizottságnál volt egykoron. Még a régi iskolából került ki, nem is igen értette, mit jelent a káder, régi társ volt csak, elv és baj, mert ezek együtt járnak, de benne lobogott a hit, mert szívvel él az ember, és hitt abban, amit mondott. Aztán egy napon csak kiderült, mégsem fényesek a szellők, mégsem örök az álom, s te mit szereztél, szerezni kellett volna, de már késő, hát, előbb is használhattad volna az eszed, s egyszer csak az utcán ébredt egy reménytelen hajnalon.
Talán szerelő volt, talán kőműves, talán művezető, talán mezőgazdász, talán festő, talán zenész… talán érző lelkű ember.
Talán volt háza, talán lakása, talán albérlete… talán volt otthona.
Talán volt hite, talán emberben, talán Istenben, talán eszmében… talán míg el nem vesztette.
Talán volt barátja, talán szeretője, talán párja, talán testvére… talán családja, míg egyedül maradt.
Mosolyog. Mosolyog? Lassan lehorgasztja fejét, furcsa, néma jelenet. Nem kér, nem vádol, nem szól, nem átkozódik. Csendesen ballag, ruhája piszkos és szakadt, arcán a seb, lábát húzza egy kicsit.
Mögöttem léptek konganak a hatalmas aulában, ahogy a portás csoszog bezárni az utolsó termet. Kialszanak a fények a hatalmas fán, nem csillognak tovább az ezüstös díszek. Csendbe burkolózik az épület. Nem viháncolnak hallgatók, nem sietnek tova oktatók, nem csoszognak a takarítók. Nincs viháncolás, nem hangzik önfeledt nevetés, nem sikítanak a székek, nem dobolnak ideges ujjak vizsgára várva a karfán. Áporodott a levegő, ahogy minden mozdulatlanná dermed. Már mindenki hazament.
Ideje indulni. Fát díszíteni, finom étkeket művészkedni, zamatos borokat behűteni. Ajándékot csomagolni, üdvözlő kártyát írni, tartalmas gondolattal, szeretettel. Megkeresni az ünnepi cd-t, pezsgőt durrantani, ínycsiklandó süteményeket felszeletelni. Állni egy másik szobában, állni emberek között, félretenni dühöt, sértettséget és indulatot, ajándékozni, adni és kapni, mert az öröm.
Ideje indulni. Nem gondolni arra, ami rossz volt, nem gondolni arra, ami fájt, nem gondolni arra, aki bántott, nem gondolni arra, aki elment. Nem gondolni árulásra, nem gondolni semmire már. Nagyvonalúan legyinteni, ez is megvolt, mondani mosolyogva, lesz ez még így se, mondani mosolyogva, a következő jobb lesz fogadkozni mosolyogva.
Ideje indulni. Tovább lépni, emelt fővel, egyenes derékkal, eltemetni a múltat, békével imádkozni azokért, akik már nem lehetnek itt, szeretettel gondolni azokra, akik voltak, akik ott voltak, akik támogattak, akik erőt adtak, akik bizalmat adtak. Rájuk gondolni, rájuk emlékezni. Gyertyát gyújtani, nézni a lángot, amint táncol a sötétben, beszívni a nehéz fűszerek illatát, új hitet meríteni a szeretetből.
Sötét csend borul az illusztris épületre. Már csak az ünnepi fények világítanak a tetőn. A padok közt lassan elcsoszog a furcsa alak, már csak körvonalai látszanak. Éppen szemben óriásplakát mesél a kis gyufaárus lányról. Emlékeztet, hogy adni kell, mert adni jó. Karácsony közeleg, illata a levegőben, jeges a hideg, a kis gyufaárus lány csak néz a plakátról.
Béke Veled! Szél hozott, szél visz el. Isten Veled.
Merlin
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése