2004.11.16. MÜTFI - A Tatabányai Modern Üzleti Tudományok Főiskolájának diákújsága
„Papa, hogy megy be az a nagy elefánt az oroszlán barlangjába…?” Szőke haját hatalmas copfba fonták, égszínkék masni leng nyári szellőben a búzaszín fürtök között. Hófehér bőrű arcocskáján pajkos mosoly bujkál, még a szeplők is vigyorognak, ahogy ártatlan arccal áll a padon üldögélő nagypapával szemben. Még gyermek annak minden tisztaságával, ártatlanságával. S ahogy gyönyörködünk az angyali mosolyban, érezzük, hogy rohan az idő, csak pár év, és kirepül majd, elmegy és beiratkozik, s egy napon majd főiskolás hölgy lesz, amolyan süldő, tűzről pattant igazi égetnivaló boszorka, ártatlan teremtmény, férfiszívek rabul ejtője. S mi izgulunk majd érte, ahogy egy másik városban önálló életet kezd. Nem lesz edzett, nem készül fel a társas kapcsolatokra, hiszen nincsenek már úttörők, nincsenek még cserkészek, nem divat az építő tábor, és talán nyári munkát sem kell vállalnia. Hiszen azért vagyunk, robotolunk, hogy legalább nekik jobb legyen és szebb. A nyári nap sugára strandon érje angyalkámat, ne dobozolás, irodai munka vagy szörpgyári futószalag mellett. Bezzeg az én időmben, igen, mikor még ló húzta a villamost, s a telefon zsinórral lógott ki a falból, mikor az emberek beszélgettek a kerítésnél… Így aztán érezzük, gyengécske még. Új környezet, új kihívások, új világ. Szép új világ. S vajon kire is számíthat? Nyálcsorgató fiúk hadára rögtön a gólyatáborban, harcos szellemű oktatókra a katedra túloldalán, megértő kolesztársakra, vagy diákszervezetek lelkes aktivistáira? Beilleszkedés, elfogadás, megtapasztalás. A híres 3T: tűr – tilt – támogat. Idebent a dohos falak között új értelmet nyernek a régi jelszavak. S vajon kik a hangadók, kik mutatják az értéket, kikhez igazítjuk a színvonalat? Ki a jó tanár? Ki a tanár, ki a tanító, ki a mester, ki a példakép? Legyen mondjuk jelen, józan-higgadt felkészültséggel, előadóművészi ambíciókkal, mert nem elég tudni, de át is kell adni a tudást? Legyen naprakész, vagy bohó művész lélek? Igen, egyesektől már az is szép, ha időben megjelennek, míg mások remek szakemberek, de valahogy nem jön át a mondanivaló, a híd túl messze van. Oh, igen, vannak példaképek, kiknek helyén az értékrendje, helyén az esze és szíve, s mentorként mutatnak utat a félhomályban tapogatózó hallgatónak. Mint mikor tejfehér köd telepszik a városra, s a jóságos Turulmadár eltűnik a sűrű masszában. Tudjuk, hogy ott van, kitárt szárnnyal óvja a városka ifjúságát, de nem látjuk, nem érintjük, csak a tudat, hogy ott van, na, az ad biztonságot. Ilyen lenne a kiváló pedagógus? Arisztotelész így írt: „Azok vagyunk, amit rendszeresen cselekszünk. A kiválóság tehát nem tett, hanem szokás.” S vajon ki a jó társ? Szoba, koli, évfolyam vagy bármilyen más? Akire számítani lehet, aki nem adja tovább, aki motivál és felemel, vagy egyszerűen csak ott van és tölt még egyet? Az igaz barát, aki ismer valójában, és éppen ezért szeret? Lehet-e igazi egy múló barátság, ahogy az Élet tengerén parányi hajóinkat egymás mellé sodorta a magasságos ég? Lehet-e őszinte, lehet-e tartós? Pletykálkodás, mindennapok mérge megrontja-e szépnek tűnő mosolyunkat? Joseph Montagu mondta: „Nem attól kap az ember gyomorfekélyt, amit eszik, hanem attól, amit nyel..” Mindennapok küzdelmei vajon mit jelentenek? Kihívás-e az élet? Vajon ki az értékesebb: a hallgató, kinek orcáját annyira unták otthon, hogy inkább befizették a fősulira, aztán csak tengődik év-év, szemeszter-szemeszter után? Lassan forog az idő kereke, 8 vagy 16 félév, ugyan kit érdekel, vad az élet, vad a lány, vad az orzó, kell-e több ennél, ugyan ki gondol a függvényderiválásra a második szippantás után? Sirály, király, karaj és egyéb túlvilági jelzők, Grétsi tanár úr csuklik, másnapos a gondolat. Hiánya. Vagy ő az értékes, aki nem élősködik, aki dolgozik keményen, mert nem akarja a családot pumpolni, árut tölt föl esténként és hétvégén Tesco gazdaságos kivitelben, pénztáros vagy felszolgáló, aki csak fáradtan mosolyog, mert mindig rohan? Tanulás-munka-tanulás-munka-vizsga – így tűnik tova a múló pillanat. Élvezet egy jó beszélgetés, fáradtan a műszak után a zuhanyzóban állva, egy kedves vendég mosolya, a tudat, hogy eltartom magam… Hemingway szerint: „Az ember nem arra született, hogy legyőzzék. Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha.” S a diákélet, az vajon mit takar? Csapatmunka, részvétel, együtt egymásért és arccal a vasút felé? Vagy csak kimértem elmegyünk, na akkor most mutassa be kérem a művészetét? Vagy el sem megyünk, azt sem tudtam, mi van, csak ülök itt az albiban, ahogy lemegy a nap, szikrázó sugarát ontja felém a mágikus doboz. Barbara, dumáljuk meg, aztán adjunk egyet a kultúrának, Moncsi, Balcsi s valahány név a naptárban, visszajövök hozzátok. Sőt, inkább el sem megyek. Te se menj el. Meg az se, aki csinálja, ezt kívánom szívből, mert aztán csak a gond lesz megint. S ha kimaradsz, lemaradsz, de nem gond, küzdjenek meg a lelkes aktivisták a figyelmedért. Mert a múltkor sem volt nagy durranás, nem volt olyan jó, csak ténferegtünk, inkább ne csináljunk semmit, akkor biztosan nem kell széket pakolni a végén. Az ősi közmondás így tartja: „Ha nincs tehén, tiszta az istálló.” Kérdezem én, akkor most mit is szeretnénk? Vegytiszta istállót, ahol a földről is csipegethetsz, vagy inkább tehénkét szeretnél? Feketét, fehéret, tarkát? Kicsit sovány, kicsit furcsán bőg, kicsit savanyú tán – de legalább a miénk. Lehet futtatni eszmét, vagy agarat, megvitatni a nagy elméleti kérdéseket. Vagy csak inkább eljönni Kultúr Estre, Csá Showra, Gólyabálra, filmklubra és megannyi rendezvényre. Nem azért, mert olyan tökéletes, és amikor kikapcsolódom, szinte a szférák zenéjét hallgatom, érzem, amint pajkos nimfák forró lehelete borzongatja tarkóm… Nem. Egyszerűen csak azért, mert van. Érted. Neked. És nem gondolkodni kell, csak benne lenni. Az életben. A közösség életében. Ahogy H. Ross Perot mondta: „Ha kígyót látsz, csak öld meg. Ne hívj össze kígyó-ügyi bizottságot.” Megannyi kérdés, megannyi dilemma. Megannyi megválaszolatlan probléma, megoldatlan kihívás. Ott áll majd szegényke egyedül, és dönteni kell. Naponta, óránként, percenként. Nem lesz anyu, aki súg, nem lesz apu, aki megmondja, nem lesznek a törzs vénjei bölcs útmutatással. Kesze-kusza viszonyok, állandóan változó körülmények és emberek. Élünk, félünk és néha vélünk, de végül mindig remélünk. Aztán a döntés, s csak a sors a megmondhatója, hogy vajon így volt-e helyes, vagy lehetett volna jobb is. Bezzeg, ha a Hufnágel Pistihez mentem volna. S mi nem leszünk ott, hogy levegyük válláról a terhet. Csak a régi Roger Waters dal erőt adó sorait dúdolgathatja: „Each small candle, lights a corner of the Dark.” Ezt a harcot egyedül kell majd megvívnia. Ez a harc az Élet. Élet ez? Persze, mindez még arrébb van kicsit. Most csak áll ott ártatlan arccal, pajkos mosollyal a padon üldögélő nagypapával szemben, és az egyetlen, az igazán fontos kérdést kacagva súgja: „Papa, hogy megy be az a nagy elefánt az oroszlán barlangjába…”
Merlin
„Papa, hogy megy be az a nagy elefánt az oroszlán barlangjába…?” Szőke haját hatalmas copfba fonták, égszínkék masni leng nyári szellőben a búzaszín fürtök között. Hófehér bőrű arcocskáján pajkos mosoly bujkál, még a szeplők is vigyorognak, ahogy ártatlan arccal áll a padon üldögélő nagypapával szemben. Még gyermek annak minden tisztaságával, ártatlanságával. S ahogy gyönyörködünk az angyali mosolyban, érezzük, hogy rohan az idő, csak pár év, és kirepül majd, elmegy és beiratkozik, s egy napon majd főiskolás hölgy lesz, amolyan süldő, tűzről pattant igazi égetnivaló boszorka, ártatlan teremtmény, férfiszívek rabul ejtője. S mi izgulunk majd érte, ahogy egy másik városban önálló életet kezd. Nem lesz edzett, nem készül fel a társas kapcsolatokra, hiszen nincsenek már úttörők, nincsenek még cserkészek, nem divat az építő tábor, és talán nyári munkát sem kell vállalnia. Hiszen azért vagyunk, robotolunk, hogy legalább nekik jobb legyen és szebb. A nyári nap sugára strandon érje angyalkámat, ne dobozolás, irodai munka vagy szörpgyári futószalag mellett. Bezzeg az én időmben, igen, mikor még ló húzta a villamost, s a telefon zsinórral lógott ki a falból, mikor az emberek beszélgettek a kerítésnél… Így aztán érezzük, gyengécske még. Új környezet, új kihívások, új világ. Szép új világ. S vajon kire is számíthat? Nyálcsorgató fiúk hadára rögtön a gólyatáborban, harcos szellemű oktatókra a katedra túloldalán, megértő kolesztársakra, vagy diákszervezetek lelkes aktivistáira? Beilleszkedés, elfogadás, megtapasztalás. A híres 3T: tűr – tilt – támogat. Idebent a dohos falak között új értelmet nyernek a régi jelszavak. S vajon kik a hangadók, kik mutatják az értéket, kikhez igazítjuk a színvonalat? Ki a jó tanár? Ki a tanár, ki a tanító, ki a mester, ki a példakép? Legyen mondjuk jelen, józan-higgadt felkészültséggel, előadóművészi ambíciókkal, mert nem elég tudni, de át is kell adni a tudást? Legyen naprakész, vagy bohó művész lélek? Igen, egyesektől már az is szép, ha időben megjelennek, míg mások remek szakemberek, de valahogy nem jön át a mondanivaló, a híd túl messze van. Oh, igen, vannak példaképek, kiknek helyén az értékrendje, helyén az esze és szíve, s mentorként mutatnak utat a félhomályban tapogatózó hallgatónak. Mint mikor tejfehér köd telepszik a városra, s a jóságos Turulmadár eltűnik a sűrű masszában. Tudjuk, hogy ott van, kitárt szárnnyal óvja a városka ifjúságát, de nem látjuk, nem érintjük, csak a tudat, hogy ott van, na, az ad biztonságot. Ilyen lenne a kiváló pedagógus? Arisztotelész így írt: „Azok vagyunk, amit rendszeresen cselekszünk. A kiválóság tehát nem tett, hanem szokás.” S vajon ki a jó társ? Szoba, koli, évfolyam vagy bármilyen más? Akire számítani lehet, aki nem adja tovább, aki motivál és felemel, vagy egyszerűen csak ott van és tölt még egyet? Az igaz barát, aki ismer valójában, és éppen ezért szeret? Lehet-e igazi egy múló barátság, ahogy az Élet tengerén parányi hajóinkat egymás mellé sodorta a magasságos ég? Lehet-e őszinte, lehet-e tartós? Pletykálkodás, mindennapok mérge megrontja-e szépnek tűnő mosolyunkat? Joseph Montagu mondta: „Nem attól kap az ember gyomorfekélyt, amit eszik, hanem attól, amit nyel..” Mindennapok küzdelmei vajon mit jelentenek? Kihívás-e az élet? Vajon ki az értékesebb: a hallgató, kinek orcáját annyira unták otthon, hogy inkább befizették a fősulira, aztán csak tengődik év-év, szemeszter-szemeszter után? Lassan forog az idő kereke, 8 vagy 16 félév, ugyan kit érdekel, vad az élet, vad a lány, vad az orzó, kell-e több ennél, ugyan ki gondol a függvényderiválásra a második szippantás után? Sirály, király, karaj és egyéb túlvilági jelzők, Grétsi tanár úr csuklik, másnapos a gondolat. Hiánya. Vagy ő az értékes, aki nem élősködik, aki dolgozik keményen, mert nem akarja a családot pumpolni, árut tölt föl esténként és hétvégén Tesco gazdaságos kivitelben, pénztáros vagy felszolgáló, aki csak fáradtan mosolyog, mert mindig rohan? Tanulás-munka-tanulás-munka-vizsga – így tűnik tova a múló pillanat. Élvezet egy jó beszélgetés, fáradtan a műszak után a zuhanyzóban állva, egy kedves vendég mosolya, a tudat, hogy eltartom magam… Hemingway szerint: „Az ember nem arra született, hogy legyőzzék. Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha.” S a diákélet, az vajon mit takar? Csapatmunka, részvétel, együtt egymásért és arccal a vasút felé? Vagy csak kimértem elmegyünk, na akkor most mutassa be kérem a művészetét? Vagy el sem megyünk, azt sem tudtam, mi van, csak ülök itt az albiban, ahogy lemegy a nap, szikrázó sugarát ontja felém a mágikus doboz. Barbara, dumáljuk meg, aztán adjunk egyet a kultúrának, Moncsi, Balcsi s valahány név a naptárban, visszajövök hozzátok. Sőt, inkább el sem megyek. Te se menj el. Meg az se, aki csinálja, ezt kívánom szívből, mert aztán csak a gond lesz megint. S ha kimaradsz, lemaradsz, de nem gond, küzdjenek meg a lelkes aktivisták a figyelmedért. Mert a múltkor sem volt nagy durranás, nem volt olyan jó, csak ténferegtünk, inkább ne csináljunk semmit, akkor biztosan nem kell széket pakolni a végén. Az ősi közmondás így tartja: „Ha nincs tehén, tiszta az istálló.” Kérdezem én, akkor most mit is szeretnénk? Vegytiszta istállót, ahol a földről is csipegethetsz, vagy inkább tehénkét szeretnél? Feketét, fehéret, tarkát? Kicsit sovány, kicsit furcsán bőg, kicsit savanyú tán – de legalább a miénk. Lehet futtatni eszmét, vagy agarat, megvitatni a nagy elméleti kérdéseket. Vagy csak inkább eljönni Kultúr Estre, Csá Showra, Gólyabálra, filmklubra és megannyi rendezvényre. Nem azért, mert olyan tökéletes, és amikor kikapcsolódom, szinte a szférák zenéjét hallgatom, érzem, amint pajkos nimfák forró lehelete borzongatja tarkóm… Nem. Egyszerűen csak azért, mert van. Érted. Neked. És nem gondolkodni kell, csak benne lenni. Az életben. A közösség életében. Ahogy H. Ross Perot mondta: „Ha kígyót látsz, csak öld meg. Ne hívj össze kígyó-ügyi bizottságot.” Megannyi kérdés, megannyi dilemma. Megannyi megválaszolatlan probléma, megoldatlan kihívás. Ott áll majd szegényke egyedül, és dönteni kell. Naponta, óránként, percenként. Nem lesz anyu, aki súg, nem lesz apu, aki megmondja, nem lesznek a törzs vénjei bölcs útmutatással. Kesze-kusza viszonyok, állandóan változó körülmények és emberek. Élünk, félünk és néha vélünk, de végül mindig remélünk. Aztán a döntés, s csak a sors a megmondhatója, hogy vajon így volt-e helyes, vagy lehetett volna jobb is. Bezzeg, ha a Hufnágel Pistihez mentem volna. S mi nem leszünk ott, hogy levegyük válláról a terhet. Csak a régi Roger Waters dal erőt adó sorait dúdolgathatja: „Each small candle, lights a corner of the Dark.” Ezt a harcot egyedül kell majd megvívnia. Ez a harc az Élet. Élet ez? Persze, mindez még arrébb van kicsit. Most csak áll ott ártatlan arccal, pajkos mosollyal a padon üldögélő nagypapával szemben, és az egyetlen, az igazán fontos kérdést kacagva súgja: „Papa, hogy megy be az a nagy elefánt az oroszlán barlangjába…”
Merlin
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése