2009. december 5., szombat

Télapó itt van

2008.12.10. – Karácsony 2008.

Mocskos ez a város. Ahogy lerakódik a nyár pora, az ősz hulló falevelei majd a tél didergő hajnalai színezik a megfagyott koszt. Csak szitál az eső. Immár napok óta, hull csak egyre, hull még jobban vagy kevésbé, lassan csontig hatol a nedvesség, minden ragad és sehol egy száraz menedék. Nem esik, nem zakatolnak a cseppek az ablakon, csak permetez egyre és minden összefolyik, lassú víz partot mos, óh igen… Sötétek az utcák, kihalt a város, aki teheti behúzódik házába, vackába, várába mindegy is csak oltalom legyen, csak egy picinyt száradjon az arcom, hogy ne folydogáljanak a cseppek, nem sósak, mint a könny, édesek, de mégis fájdalom marad nyomukban, ahogy barázdát húznak orcám rideg bőrén… Felhajtott gallérral szaporázom lépteim, mint a fuldokló kapok az öreg bár kilincse után, belépve megállok pár másodpercre, míg az undok eső lassan lepereg kabátomon, tócsát hagyva a pult előtt. Ismerős világ, ismerős illatok, ismerős helyzetek, megszokott arcok, megszokott csendek és megszokott képzetek… Félhomály, meleg van kissé, sejtelmes fények táncolnak körben, ahogy a nyitott kandallóban a fahasábokat körbetáncolják az emésztő lángok. Langyos, pálinkaszagú és enyhén avas a kocsma lehelete, mégis, mintha otthonra leltem volna az ismerős fények szikrái közt. A kandalló előtt karszékek félkörben, csak egy foglalt, így az idegen mellé heveredem, jól esik kinyújtani elgémberedett végtagjaimat. S míg az ismerős mixer hozza a szokásost, hátradőlök, szemlélem békésen a világot, gőzölgő pohárral kezemben szemügyre veszem alkalmi társam, ki szintén a lángok felé nyújtja kezeit… Furcsa kövérkés ember, szakálla csapzottan lóg kerekded arcáról, szemüvege enyhén bepárásodott, mégis mosolyog, ahogy piros ingét próbálja szárogatni a táncoló lángnyelvek okádta melegben. Egy széken kiterítve kabátja, alatta tócsába gyűlnek az ég könnyei… Mosolyog. Talán észre sem vett, magában dünnyög, öreg már, fáradt lehet a kései órán. Vajon honnan s hová tart az idős vándor… Hosszú nap volt – csevegek könnyedén, s a párás szemüveg lassan felém fordul… Hosszú nap volt – halkan beszél, mégis megnyugtató, békét sugároz öblös hangja. Hosszú nap… Hosszú hónap… Hosszú év… És vajon milyen volt? Hosszú? Volt benne fájdalom? Vagy inkább örömök sorakoztak…? Milyen volt az öröm? Sugárzó, eufórikus, önfeledt? Csendes, békés, merengő? Has rengető nevetést hozott vagy megható könnyet csalt szemedbe? Emelt fővel büszkén és peckesen lépegető vagy inkább csak gúnyos és öntelten csapongó? Magányos volt vagy társakkal koccintottál az alkalomra? Hangos és bántó, vagy békés és elégedett? Elégedett vagy megelégedett? Vajon, milyen volt az öröm…? S ha volt fájdalom, az milyen volt? Büszke, gőgös, sértett? Kegyetlen, mindent letaglózó? Vagy visszahúzódó, sértetten duzzogó? Vajon milyen volt a fájdalom…? Nem is nézett rám, ahogy beszélt, csak a lángok játékát követte szemeivel, inkább olyan hangos formán gondolkodott, mégis áhítattal hallgattam az utazót… S te barátom, te vajon milyen voltál? Érdemes volt megszületned vagy inkább csak haszontalan voltál, aki mindig elvesz, de sosem ad a világhoz…? Tudtál lelkes lenni, tudtál lelkesíteni, tudtál felemelni, tudtál szárnyalni, vagy csak stressz szorította tehetetlen fájdalomban mellkasod? Láttad a beteg ember elkeseredettségét? Tapasztaltad az újszülött élet zsibongó örömét? Érezted a gyászoló család reményvesztett fájdalmát? Láttad, ahogy a gyertyaláng utoljára fellobban mielőtt végleg kihunyna…? Voltál része sikernek, vagy halmoztál fel csak kudarcot? Voltál része csapatnak, vagy magányban élted az élted? Voltál társ, megbízható, együtt érző és kitartó? Vagy okoztál csalódást, s lassan tovább álltál a problémák elől? Árultak el barátok, idegenül és közönnyel arcukon? Harcoltál szent eszmékért, adtad véred a hitedért vagy önzetlen másokért? Vagy meghunyászkodtál, tűrtél némán és lesütötted szemed? Óvtad a gyengét, segítetted az elesettet? Vagy közönyössé tett a magány? Gyakoroltad a megbocsátás erényét, vagy haraggal szívedben hajtottad este álomra fejed? Büszke voltál vagy fennhéjázó? Vezér voltál, mérges hadúr vagy gyakoroltad az alázat erényét…? Bódított el a szerelem ígérete, vakított el az értelmetlen gyűlölködés, döfött szívedbe tőrt a csalódás? Merengtél el csendesen, hogy meghalld szíved s lelked hangját, vagy csak skandáltál fennhangon kopott jelszavakat…? Lassan felemelte arcát, és rám nézett, a mosoly mintha elreppent volna, vagy csupán egy láng hirtelen fényjátéka vetett árnyat a megfáradt arcra. Tekintete szinte belém fúródott, hallottam a hangját, de inkább csak éreztem a gyötrő kérdések súlyát. És te barátom hogyan éltél? Ítéltél vagy megítéltél? Tetteid tettek tanúbizonyságot, vagy szavaid szóltak helyetted? Volt erényed, volt hited, volt kitartásod? Volt szerénység lelkedben? Vagy törtettél előre gáton, akadályon és társakon keresztül? Adtál esélyt, vagy könyörtelen voltál? Szívedben béke lakik, vagy lelked kínjai űznek tova utadon…? Kitartottál csak, mint fák törzse a viharban? Vagy volt erőd felismerni, elismerni és változtatni? Adtál? Volt kinek, volt mit s volt miért? Hivalkodtál vele, vagy szíved melengette az érzés, hogy adni jó…? Kaptál? Elfogadtál? S mondtál illő köszönetet…? Kértél bocsánatot, suttogtál hálaimát? Volt miért…? Ismét lehajtotta fejét. Megpiszkálta a kihúnyófélben lévő tüzet, nézte a szikrák utolsó halálos táncát, ahogy felizzottak mindennél fényesebben és sziporkázóbban mielőtt végleg az enyészetbe vesztek… Vajon felemelted az arcod a nap sugara felé, vagy lehajtott fővel lépdeltél? Voltak erényeid, voltak elveid – s vajon éltél velük és érettük? Érezted a tavaszi szellőben a nyíló virág édes illatát? Láttad a kelő nap első arany sugarát? Hallottad ártatlan gyermekek csengő kacagását? Nyújtottál segítő kezet a rászorulónak a szenvedésben? Volt kitartásod és bátorságod a harcban? Volt erő és tisztesség munkádban…? S aki a szemedbe néz: vajon tisztaságot lát? Tisztességet? Látja a szemedben a lángokat…? S a kézszorításodból az idegen, vajon mit érez? S a szívedben lakik még hit? Remény? És szeretet…? És mindenek felett, mindenek előtt… lakik benned szeretet…? Odakint elállt az eső. Sűrű és puha pelyhekben hullott a hó. Lassan mindent beterített a hideg, megváltó fehérség. Eltakarta a mocskot, elfedte a múlt sebeit, elrejtette a bűnös gondolatokat, a megbánást, az önostorozást, fátylat borított az elkövetett és a kitervelt bűnökre… Szép, vakítóan fehér fátylat terített a tájra, mintegy kínálva az újjászületést… Némán lépkedtem az utcaköveken, lábnyomaimat betemették a friss pelyhek. Csak mentem előre, egy új élet felé, terheimet hátrahagytam, lassan szálltam a város felett, hiszen nem is léteztem…

Áldott, békés és örömteli Karácsonyt, boldog, sikeres és lelkesítő Új Évet kívánok!
Híved, Tisztelőd, Barátod:

Merlin

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése