(Away We Go)
Színes, feliratos, amerikai-angol vígjáték, 98 perc, 2009
Rendező: Sam Mendes
Főszereplők: John Krasinski, Maya Rudolph, Catherine O’Hara, Carmen Ejogo, Jeff Daniels, Allison Janney, Samantha Pryor, Maggie Gyllenhaal
„Mi balfékek vagyunk? Nem, dehogy. De tényleg, mi balfékek vagyunk? Nem, nem hiszem. Azért kicsit félek, hogy mi balfékek vagyunk…” Mit is mondhatnék egy filmről, melynek főhősei az első tíz percben ezen töprengenek…? Mindenesetre egy biztos: Sam Mendes egy jó rendező, de senki sem tudta eddig, hogy van humora. Méghozzá egészen remek…
Burt és Verona gyermeket várnak. A 6. hónap küszöbén a fiú szülei bejelentik: Belgiumba költöznek. Lévén, hogy a fiatalok nem akarnak magukra maradni, azon tanakodnak, vajon hová költözzenek. Nincs más hátra, nyakukba veszik az amerikai kontinenst, és sorra látogatják rokonaikat, barátaikat. De valahogy bárhová is vetődnek, mindenhol van valami furcsa. Vagy az ismerősök idióták, vagy a felszíni csillogás mögött derül ki, hogy nem mind arany, ami fénylik. Ahogy haladnak az úton, egyre-másra pillanthatunk be sorsokba, drámákba, és a főszereplőkről lassan kiderül, hogy dehogyis balfékek, csupán egy kedves fiatal pár, akiknek helyén van a szíve.
Sam Mendes remekel. Nagyon kemény a téma, a gyermekvárás és a sokféle dráma, mégsem érezzük azt, hogy görcsösen tanítani akarna, vagy, hogy ez mostan itt egy példabeszéd. Szó sincs erről. S bár minden szekrényben akad egy csontváz, és itt bizony bőven találkozunk is velük, a szereplőket egyfajta derűs humorral, nagyon-nagyon gyengéd szeretettel vezeti végig a sztorin. Ezáltal eléri, hogy nem lesz erőltetett a film, nem is ítél el senkit sem, csupán felvillant sorsokat és ránk bízza, hogy a megszerzett tudás alapján megítéljük saját életünket.
A rendező remekel, ez vitathatatlan. A fényképezés szintén nagyon jó, sokszor lágy és költői képeket látunk, máskor éles vágásokat, a képek nagyon jól támasztják alá a mondanivalót. A zene is kiváló, az amerikai „road-movie”-k hagyományait követve country dalok szólnak főleg, ez pedig itt teli találat.
A főszereplők számomra eddig ismeretlenek voltak. Krasinski sokáig valóban idiótának tűnik, ahogy sokszor csak bámul vicces arcszerkezetével, mégis a film végére nagyon megkedveljük. Rudolph – a valóban terhes színésznő – pedig tökéletes választás volt. Egyrészt remekül játszik, másrészt többször is láthatjuk rajta azt a különlegesen bájos szépséget, amitől a férfiak szerint a terhes nők a leggyönyörűbbek a világon. Azt hiszem, ezt a két színészt még sok és nagy szerepben is viszont láthatjuk majd! A mellékszereplők között más sok ismert nevet találunk, ők valamennyien lubickolnak a szerepükben. Allison Janney az Elnök emberei után itt szabadon lehet idült alkoholista, Maggie Gyllenhaal pedig szimplán idióta. Igen, a film elég hálás ahhoz, hogy mindenki parádésan játsszon benne.
Ez egy nagyon-nagyon szívmelengető történet egyszerű emberekről, akik nem balfékek, csupán keresik a boldogságot. A film csúcspontja számomra az utolsó percekhez közeledve látható jelent a gumiasztalon, ahol két nagyon kedves ember kicsit furcsán, ám tökéletesen gyengéd meghittségben vall szerelmet a párjának. Csak ezért a pár perces dialógusért megérte volna beülni a moziban, ahol pedig ennél sokkal többet kapunk. Nagyon kedves film, nagyon mély érzelmeket és vágyakat ébreszt… Bárcsak én ülhetnék egyszer azon az asztalon… Ezt a filmet mindenkinek meg kéne nézni, mert nagyon sokat tanulhatunk belőle!
Értékelés: 1 (Agyhalál) - 10 (Csoda!) skálán: 8 pont - Remek
Színes, feliratos, amerikai-angol vígjáték, 98 perc, 2009
Rendező: Sam Mendes
Főszereplők: John Krasinski, Maya Rudolph, Catherine O’Hara, Carmen Ejogo, Jeff Daniels, Allison Janney, Samantha Pryor, Maggie Gyllenhaal
„Mi balfékek vagyunk? Nem, dehogy. De tényleg, mi balfékek vagyunk? Nem, nem hiszem. Azért kicsit félek, hogy mi balfékek vagyunk…” Mit is mondhatnék egy filmről, melynek főhősei az első tíz percben ezen töprengenek…? Mindenesetre egy biztos: Sam Mendes egy jó rendező, de senki sem tudta eddig, hogy van humora. Méghozzá egészen remek…
Burt és Verona gyermeket várnak. A 6. hónap küszöbén a fiú szülei bejelentik: Belgiumba költöznek. Lévén, hogy a fiatalok nem akarnak magukra maradni, azon tanakodnak, vajon hová költözzenek. Nincs más hátra, nyakukba veszik az amerikai kontinenst, és sorra látogatják rokonaikat, barátaikat. De valahogy bárhová is vetődnek, mindenhol van valami furcsa. Vagy az ismerősök idióták, vagy a felszíni csillogás mögött derül ki, hogy nem mind arany, ami fénylik. Ahogy haladnak az úton, egyre-másra pillanthatunk be sorsokba, drámákba, és a főszereplőkről lassan kiderül, hogy dehogyis balfékek, csupán egy kedves fiatal pár, akiknek helyén van a szíve.
Sam Mendes remekel. Nagyon kemény a téma, a gyermekvárás és a sokféle dráma, mégsem érezzük azt, hogy görcsösen tanítani akarna, vagy, hogy ez mostan itt egy példabeszéd. Szó sincs erről. S bár minden szekrényben akad egy csontváz, és itt bizony bőven találkozunk is velük, a szereplőket egyfajta derűs humorral, nagyon-nagyon gyengéd szeretettel vezeti végig a sztorin. Ezáltal eléri, hogy nem lesz erőltetett a film, nem is ítél el senkit sem, csupán felvillant sorsokat és ránk bízza, hogy a megszerzett tudás alapján megítéljük saját életünket.
A rendező remekel, ez vitathatatlan. A fényképezés szintén nagyon jó, sokszor lágy és költői képeket látunk, máskor éles vágásokat, a képek nagyon jól támasztják alá a mondanivalót. A zene is kiváló, az amerikai „road-movie”-k hagyományait követve country dalok szólnak főleg, ez pedig itt teli találat.
A főszereplők számomra eddig ismeretlenek voltak. Krasinski sokáig valóban idiótának tűnik, ahogy sokszor csak bámul vicces arcszerkezetével, mégis a film végére nagyon megkedveljük. Rudolph – a valóban terhes színésznő – pedig tökéletes választás volt. Egyrészt remekül játszik, másrészt többször is láthatjuk rajta azt a különlegesen bájos szépséget, amitől a férfiak szerint a terhes nők a leggyönyörűbbek a világon. Azt hiszem, ezt a két színészt még sok és nagy szerepben is viszont láthatjuk majd! A mellékszereplők között más sok ismert nevet találunk, ők valamennyien lubickolnak a szerepükben. Allison Janney az Elnök emberei után itt szabadon lehet idült alkoholista, Maggie Gyllenhaal pedig szimplán idióta. Igen, a film elég hálás ahhoz, hogy mindenki parádésan játsszon benne.
Ez egy nagyon-nagyon szívmelengető történet egyszerű emberekről, akik nem balfékek, csupán keresik a boldogságot. A film csúcspontja számomra az utolsó percekhez közeledve látható jelent a gumiasztalon, ahol két nagyon kedves ember kicsit furcsán, ám tökéletesen gyengéd meghittségben vall szerelmet a párjának. Csak ezért a pár perces dialógusért megérte volna beülni a moziban, ahol pedig ennél sokkal többet kapunk. Nagyon kedves film, nagyon mély érzelmeket és vágyakat ébreszt… Bárcsak én ülhetnék egyszer azon az asztalon… Ezt a filmet mindenkinek meg kéne nézni, mert nagyon sokat tanulhatunk belőle!
Értékelés: 1 (Agyhalál) - 10 (Csoda!) skálán: 8 pont - Remek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése