2004.11.16. MÜTFI - A Tatabányai Modern Üzleti Tudományok Főiskolájának diákújsága
Én egy angyal vagyok.
Szállok a pajkos szellővel, bebújok szőke leánykák hajfürtjei közé, megcsiklandozom szeplős orrocskájukat, s tovább siklom, csengő kacajuk kísér utamon. Testem vízfelhő, amint tenger hullámain fodrozódva felcsapok a fedélzetre, délceg daliák szigorú arcára diadalittas mosolyt csalva. Egy szál hófehér virág vagyok, édes illatom megigéz, amint a lovag hölgyének nyújt, s rabul ejtem a szívek érző melegét. Láng vagyok, vadul lobogó, szikrákat lövellő, ágas táncot járó, fényem hazavezeti a megfáradt utazót. Színes tinta vagyok, s a fiúcska nyelvét kinyújtja igyekezetében, ahogy életében először veti papírra otromba betűkkel: Mama - s az édesanya könnybe lábadt szemmel teszi el a papírt egy életre fiókba, az emlékek közé.
Milyen szép a világod.
Én egy angyal vagyok.
Csak ülök csendesen, nézem az alant elrohanó világot. Ámulok, nem értem az erőt, az erőszakot, a botor gyötrelmet, az öncélú haragot, a mindent elsöprő gyilkos indulatot. Borzongok a kíntól, az árulástól, aljas rágalomtól, diadalittas fennhéjázástól. Látom a magamutogató magányt, a zabolátlan kéjt, a mindent leigázó törtetést, a vesztes gyötrelmét, a határtalan nyomorúságot, az elnyomó fékevesztett tombolását. Látom a jeges közönyt, az elveszett hitet, a csendes őrületet. Csak ülök csendesen, szemlélődve, s nem értem az embert. Csadorban, öltönyben, turbánban, susogó melegítőben, száriban, egyenruhában, csillagsávos lobogóba öltöztetett nemzeti öntudatban döngő léptekkel és büszke jelképekkel masírozva egy szebb jövő felé sanyargatva magát és a puritán világot.
Milyen durva a világod.
Én egy angyal vagyok.
Idegen utazó idegen országban idegen utcán, rám borul a mindent elárasztó sötétség. Kihalt estén lassan araszolok a hósáros sikátorban. Az ablakokból meleg fény árad, idekinn hideg van, meglátszik a lélegzet. Odabent idegen emberek élnek. Nevetnek, egymás szemébe néznek, kezeik egymáshoz érnek. Emitt kisfiú trombitál, cirkusszá alakul a kicsiny szoba, a porondon ma ő a sztár, a kanapén tapsolnak a játék mackók. Amott egy lány sír, a fiú csak ál mögötte hidegen, talán egy boldog mese utolsó pillanata ez, kókadt karácsonyfán még pislákolnak az égők. Csillagszórók szikráznak, a kandallókban erőtlen táncot lejtenek a fahasábok közt a pajkos lángnyelvek. Kirakat a világ, s a papír-emberkék teszik a dolgukat. Éldegélnek, mozognak, éreznek és hisznek, s én csak állok idekint a hóban, ámulva bepillantok életükbe, egy régi dalt csendben dúdolva. Odakint fodrozódnak a hópelyhek. Az alvó fenyők tűlevei közt ezüstös csomókba gyűlve hidegen szikráznak a méla holdfényben. Ma nagyot nőtt az árnyék.
Milyen furcsa a világod.
Én egy angyal vagyok.
Távoli bolygón születtem. Messziről jöttem, jöttem és szálltam, szálltam és megérkeztem, megérkeztem, és íme, itt vagyok. Nem értesz, mert nem érthetsz, s én sem értem a világod. Látok örömet, látok fájdalmat, látok küzdelmet, látok feladást, látok önfeledt kacajt, látok gyötrő könnyeket, látok a végtelen időtől faragott tengermély ráncokat. Látom a diadalittas orvost, aki megharcolt egy életért a műtőasztal mellett, látom az ágy körül állókat, amint csendes imát mormolva elengedik az ernyedt kezet. Látom a kertészt, amint gyengéden nevelgeti palántáját, látom a harcost, amint földbe ássa a gyilkos aknát. Látom a hőst, amint a koszorút fejére illesztik, és látom a hőst, amint dolga végeztével tovább indul csendesen. Látok békés tájakat, vad országutakat, kalandokat és győzteseket. Látok sikert és kudarcot, ünnepnapot és gyászt. Látom a kisembert, látom a varázslót, látom a művészt és látom a bölcs öreget. Látom a nagy királyt fenn, látom a kicsike népet lenn. Látom illatos virág ártatlanságát, a virágzó rét határtalan boldogságát, zuhogó vízesés gyilkos erejét s a vízködön áttetsző szivárvány tarkabarka képét.
Milyen színes a világod.
Én egy angyal vagyok.
Csak nézek a szemedbe, és mosolygok kínban, csendesen. Becsaphatsz és megcsalhatsz. Fenyegethetsz, átverhetsz, megszégyeníthetsz. Megüthetsz, kézzel és szavakkal, lábbal tiporhatod testem a sárba, lelkem az enyészetbe. Elárulhatsz, elárverezhetsz, csalhatsz, hazudhatsz, bánthatsz. Szabadon megteheted, s én csak állok itt némán. Csak nézem a szemedet, csak mosolygok, és nem értelek. Fájdalom villan tekintetedben, gyengeséget látok és félelmet. Tudod, hogy maradnod kéne, kezed kinyújtani kéne, az ölelést elfogadni kéne. De érzelem és értelem birokra kel benned, s kínlódó mosollyal szabódva mégis csak távozol. Utoljára még vonakodva visszafordulsz. Milyen gyönyörű a szemed. Tiszta és ártatlan. Fáj a suta mozdulat, ahogy felém intesz. Bevégeztetett.
Milyen fájdalmas a világod.
Én egy angyal vagyok.
Magányos nagyon.
Merlin
Én egy angyal vagyok.
Szállok a pajkos szellővel, bebújok szőke leánykák hajfürtjei közé, megcsiklandozom szeplős orrocskájukat, s tovább siklom, csengő kacajuk kísér utamon. Testem vízfelhő, amint tenger hullámain fodrozódva felcsapok a fedélzetre, délceg daliák szigorú arcára diadalittas mosolyt csalva. Egy szál hófehér virág vagyok, édes illatom megigéz, amint a lovag hölgyének nyújt, s rabul ejtem a szívek érző melegét. Láng vagyok, vadul lobogó, szikrákat lövellő, ágas táncot járó, fényem hazavezeti a megfáradt utazót. Színes tinta vagyok, s a fiúcska nyelvét kinyújtja igyekezetében, ahogy életében először veti papírra otromba betűkkel: Mama - s az édesanya könnybe lábadt szemmel teszi el a papírt egy életre fiókba, az emlékek közé.
Milyen szép a világod.
Én egy angyal vagyok.
Csak ülök csendesen, nézem az alant elrohanó világot. Ámulok, nem értem az erőt, az erőszakot, a botor gyötrelmet, az öncélú haragot, a mindent elsöprő gyilkos indulatot. Borzongok a kíntól, az árulástól, aljas rágalomtól, diadalittas fennhéjázástól. Látom a magamutogató magányt, a zabolátlan kéjt, a mindent leigázó törtetést, a vesztes gyötrelmét, a határtalan nyomorúságot, az elnyomó fékevesztett tombolását. Látom a jeges közönyt, az elveszett hitet, a csendes őrületet. Csak ülök csendesen, szemlélődve, s nem értem az embert. Csadorban, öltönyben, turbánban, susogó melegítőben, száriban, egyenruhában, csillagsávos lobogóba öltöztetett nemzeti öntudatban döngő léptekkel és büszke jelképekkel masírozva egy szebb jövő felé sanyargatva magát és a puritán világot.
Milyen durva a világod.
Én egy angyal vagyok.
Idegen utazó idegen országban idegen utcán, rám borul a mindent elárasztó sötétség. Kihalt estén lassan araszolok a hósáros sikátorban. Az ablakokból meleg fény árad, idekinn hideg van, meglátszik a lélegzet. Odabent idegen emberek élnek. Nevetnek, egymás szemébe néznek, kezeik egymáshoz érnek. Emitt kisfiú trombitál, cirkusszá alakul a kicsiny szoba, a porondon ma ő a sztár, a kanapén tapsolnak a játék mackók. Amott egy lány sír, a fiú csak ál mögötte hidegen, talán egy boldog mese utolsó pillanata ez, kókadt karácsonyfán még pislákolnak az égők. Csillagszórók szikráznak, a kandallókban erőtlen táncot lejtenek a fahasábok közt a pajkos lángnyelvek. Kirakat a világ, s a papír-emberkék teszik a dolgukat. Éldegélnek, mozognak, éreznek és hisznek, s én csak állok idekint a hóban, ámulva bepillantok életükbe, egy régi dalt csendben dúdolva. Odakint fodrozódnak a hópelyhek. Az alvó fenyők tűlevei közt ezüstös csomókba gyűlve hidegen szikráznak a méla holdfényben. Ma nagyot nőtt az árnyék.
Milyen furcsa a világod.
Én egy angyal vagyok.
Távoli bolygón születtem. Messziről jöttem, jöttem és szálltam, szálltam és megérkeztem, megérkeztem, és íme, itt vagyok. Nem értesz, mert nem érthetsz, s én sem értem a világod. Látok örömet, látok fájdalmat, látok küzdelmet, látok feladást, látok önfeledt kacajt, látok gyötrő könnyeket, látok a végtelen időtől faragott tengermély ráncokat. Látom a diadalittas orvost, aki megharcolt egy életért a műtőasztal mellett, látom az ágy körül állókat, amint csendes imát mormolva elengedik az ernyedt kezet. Látom a kertészt, amint gyengéden nevelgeti palántáját, látom a harcost, amint földbe ássa a gyilkos aknát. Látom a hőst, amint a koszorút fejére illesztik, és látom a hőst, amint dolga végeztével tovább indul csendesen. Látok békés tájakat, vad országutakat, kalandokat és győzteseket. Látok sikert és kudarcot, ünnepnapot és gyászt. Látom a kisembert, látom a varázslót, látom a művészt és látom a bölcs öreget. Látom a nagy királyt fenn, látom a kicsike népet lenn. Látom illatos virág ártatlanságát, a virágzó rét határtalan boldogságát, zuhogó vízesés gyilkos erejét s a vízködön áttetsző szivárvány tarkabarka képét.
Milyen színes a világod.
Én egy angyal vagyok.
Csak nézek a szemedbe, és mosolygok kínban, csendesen. Becsaphatsz és megcsalhatsz. Fenyegethetsz, átverhetsz, megszégyeníthetsz. Megüthetsz, kézzel és szavakkal, lábbal tiporhatod testem a sárba, lelkem az enyészetbe. Elárulhatsz, elárverezhetsz, csalhatsz, hazudhatsz, bánthatsz. Szabadon megteheted, s én csak állok itt némán. Csak nézem a szemedet, csak mosolygok, és nem értelek. Fájdalom villan tekintetedben, gyengeséget látok és félelmet. Tudod, hogy maradnod kéne, kezed kinyújtani kéne, az ölelést elfogadni kéne. De érzelem és értelem birokra kel benned, s kínlódó mosollyal szabódva mégis csak távozol. Utoljára még vonakodva visszafordulsz. Milyen gyönyörű a szemed. Tiszta és ártatlan. Fáj a suta mozdulat, ahogy felém intesz. Bevégeztetett.
Milyen fájdalmas a világod.
Én egy angyal vagyok.
Magányos nagyon.
Merlin
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése