Magyar Szégyen

Nem tisztem megítélni a közízlés alakulását, nem feladatom értékelni a hazai média teljesítményét. Egykoron az első valóság show-k megjelenésekor még fintorogtam, mára beletörődtem, hogy erre van szükség. Az átlag magyar állampolgár vacsorája közben szükségét érzi, hogy leselkedjen. Innen már csak egy lépés a feljelentések írása, amely a locsolkodás népi hagyománya mellett talán a második legnépszerűbb elfoglaltság honunkban. Hiába, no, a hagyomány az hagyomány. Ül tehát a honpolgár, csendesen rágcsálja a zsírszalonna maradékát és szívja magába a kultúrát. Az egynevű emberektől, akik rendre betegek, elferdültek, legtöbben pszichopaták, egy dolog biztos: egy értelmes mondatot egyik sem tud elmondani. Ezt kapjuk a TV csatornából. Melyik is a csatorna rokon értelmű szava? Ja, a kanális. Abban mi van? Mondom én, stimmel a dolog. Ül a polgár és élvezi a műsort. Mert tetszik a böfögés, mert élvezi az üvöltözést. Na ja, végre egyszer nem vele üvöltenek, hogyne is tetszene ez oly nagyon! Így válik elfogadottá az erőszak, a csalás, követendő példa a börtönviseltség. Azon korosztályhoz tartozom, aki még volt sorkatona (fiatalabbak nézzenek utána…), a seregben élt egy mondás: „Nem is volt katona, aki a fogdát meg nem járta!” Érdekes módon csak azok terjesztették, akik ültek a hűvösön… Így lehet, hogy a házasságtörés, mely egykor halálos bűn volt, kevéssé civilizált arab országokban a mai napig megköveznek érte, a mi kis valóságunkban felmagasztaltatik, és a csaló népszerűsége verdesi a kanális fedelét… Gratulálok! Ez ám a népnevelés. Persze mit várunk egy olyan országban, ahol Pákó, Tündi és Győzike a legnépszerűbb celebek?! Él még a régi mondás: „Madarat tolláról, országot celebjéről ismerni meg…” Nos, mi ott vagyunk az élvonalban! Ez is hagyomány! Hiszen eddig is hány hírességünk volt: tudósok, akik Nobel díjat kaptak; művészek, akik a világ színpadain ejtették ámulatba a közönséget; feltalálók, akik előre vitték a világ sorsának alakulását. Most tehát illő módon folytatjuk a hagyományokat, és büszkén dagad a mellkasunk: íme, a mi hőseink! Mondom, nem is csodálkozom már, beletörődtem abba, hogy minden délután nagy kanállal csapják arcomba a szart a képernyőről. Kicsit barna, kicsit keserű, de legalább magyar! Hogy mégis tollat (billentyűt) ragadtam, annak egyetlen oka van: eljött az a pillanat, amikor egy írástudó embernek igenis kötelessége megszólalni. Még akkor is, ha tudom, hogy reménytelen, még akkor is, ha kiszámítható, hogy esélyem sincs. Történt pedig a minap, hogy az egyébként szintén valósághős senkiházi műsorvezető - aki altesti humorán kívül még semmit sem tudott felmutatni a hazai média őserdejében - megtette a nagy bejelentést: a TV2 aktuális műsorába beköltözik az a kretén alak, aki épp az RTL egy műsorában szerzett méltán hírnevet magának. Hiszen már ott is kiderült, hogy zavaros stílusban előadott értelmetlen körmondataival le lehet nyűgözni a primitív közönséget. Csak ma, csak itt, csak nektek: a bálvány! Megint csak igyekszem nem személyeskedni, értem én, hogy nincs több érdekes ember e hon kietlen pampáin. Nem is itt a gond, hanem ott, hogy ezt a közismerten korlátolt senkiházit szerződés kötötte korábbi TV csatornájához. Ennek megsértése miatt híradások szerint a TV2 most 100 millió (!) Forintot fizet az RTL Klubnak. Ez az a pont, ahol valóban megáll az ész! Jogi tanulmányaim során határozottan emlékszem, azt tanították, minden jogviszony alapja a szerződés, amely szent és sérthetetlen. Mi pedig sóhajtva csodálkoztunk azon, hogy az angoloknál le sem kell írni, mert az adott szó is szent. Ja, hogy vannak ilyen nemzetek??? Ezzel szemben kis hazánkban fényes nappal lehet azt reklámozni, hogy semmi sem számít, van itt pénz dögivel, csak legyen jó a buli! Könyörgöm, mit is tanítunk az ifjúságnak? Mit üzenünk azoknak, akik nap, mint nap szerződések alapján végzik munkájukat? Ha felrúgjuk azt, ami mindennek az alapja, akkor milyen értékek maradnak meg? Kiben és milyen alapon lehessen megbízni? Másrészt pedig – nem áll szándékomban demagógnak lenni, de képtelen vagyok elkerülni – ma valóban abban a való világban élünk, amikor 100 millió Forintot ERRE lehet kidobni az ablakon? Hány árvízben sérült házat lehetett volna ebből felújítani, hány fogyatékkal élő ember életét lehetett volna megkönnyíteni, hány gyermek számára lehetett volna egy meleg ebédet kifizetni, hány nővér, hány pedagógus, hány egyszerű dolgozó számára lehetett volna egy Mikulás csomagot átadni, hogy igenis köszönjük a munkájukat! Persze, ezt nehéz lenne mutogatni a képernyőn, mert erre nem vagyunk kíváncsiak. Kérdem én naivan: valóban nem?! Kérdem én, hogy egy Vujity Tvrtkónak hogyan van képe kiállni ezen a csatornán vasárnap este naplózni? Egy Azurák Csabának és egy Várkonyi Andreának nem sül le a bőr a képéről, hogy ebben a kanálisban dolgozik? Nem csodálkozom a lottyadt seggű színésznőn, aki a nyilvánosan meghirdetett átalakítás után szörnyűbb, mint valaha. Hiszen tehetségtelen, színésznek sem volt alkalmas, most hát ebben a műsorban éldegél, mert nincs más. Nem csodálkozom az idegesítően ripacs kultúr playboy-on sem, ő már mindenhez adta a nevét, miért épp ez ne férne bele. De azokon az embereken erősen meg vagyok döbbenve, akik eddig hitelesek voltak, akik évek óta tisztességgel teszik a dolgukat. Hogy lehet, hogy a Napló csapata tiltakozásul nem áll fel azonnal??? Emberek, hát teljesen mindegy? Pénzért bármit? És itt veszté el hitelét egykoron jó munkatársak hada… És süllyed a világ tovább a kanális mélyére. Mondanám szívesen, indítsunk mozgalmat, ne nézzük tovább! De tudom, reménytelen, hiszen épp a botrány kettőzné meg a nézőszámot. Javasolnám, a szponzorok vonják meg támogatásukat ettől a műsortól! De tudom, esélytelen, megint csak: a marketingesek álma a jó kis balhé. Azt a kérdést már félve sem teszem fel, hol vannak a döntéshozók, a felelősök, a felügyelők – ilyenkor hol vannak választott politikusaink? Fel sem teszem a kérdést, hiszen ők már korábban eljátszották hitelüket. Szomorú valóság, de tőlük már nem is várjuk, hogy megszólaljanak. Prédikálnak a családról, az értékekről, a tisztesség védelméről, közben nokiás dobozokat gyűjtögetnek, és nem foglalkoznak már a világ bajával. A kör tehát bezárult. A híresen büszke magyar pedig ismét odaül este a képernyő elé és szentesíti az új törvényt: már nincsenek törvények. Ez van. Ez a miénk. Ez jutott. Szégyen. Magyar szégyen!

Merlin

2011.11.15.