(Almanya – Wilkommen in Deutschland)
Színes, fekete-fehér, feliratos, német vígjáték, 97 perc, 2011
Rendező: Yasemin Samdereli
Főszereplők: Rafael Koussouris, Fahri Ögün Yardim, Demet Gül, Vedat Erincin, Lilay Huser, Denis Moschitto, Petra Schmidt-Schaller, Aylin Tezel
Ez egy szívbemarkolóan szép film arról a világról, melyben élünk. Sajnos azért, mert török, és semmitmondó a címe, valószínűleg nagyon kevesen fogják megnézni, pedig mindenkinek látni kéne, mert ennyi szeretetet, ennyi szépséget egy filmben régen láttam… Még egy megjegyzés a címhez: agyon kéne lőni azt, aki fordította, mert így épp a lényeg marad le. Pont azt nem adja vissza a cím, amiről a film szól. Pedig az eredeti éppen remek volt. Vajon miért van az, hogy valami senkiházi nullaértékű magyar hivatalnok átcímezhet egy ilyen alkotást??? Mikor szabadulunk meg végre az ilyen ártó szellemektől…?!
Ez a mese a Yilmaz családról szól. Annak is legifjabb tagja, a 6 éves Cenk ismerkedik meg a család eredetével, tagjaival. A nagyapa, Hüseyn 45 éve jött dolgozni Németországba, nem sokkal később maga után hozta feleségét és három gyermekét. Az évek múltak, és mára már felcseperedett a következő generáció is, akik még sosem jártak Törökországban. A kis Cenk teszi fel a sokat ismételt kérdést: „Akkor mi most németek vagyunk, vagy törökök?” És a választ a család tagjai vérmérsékletük és helyzetük szerint másképp adják meg… A nagyapa ezért meglepi családját: házat vásárolt az egykori hazában, ahová az egész család együtt utazik el… Némi ellenállás után felkerekedik a nagycsalád, melynek minden tagja magával hozza problémáját a nagy utazásra. Akkor még nem is sejtik, micsoda út áll előttük…
A Samdereli nővérek alkotása remek. Értékei igen sokszínűek: időszerű, történelmi és mélyen humánus. Időszerű, mert a hová tartozás napjaink etnikailag igen csak kevert világában sok-sok embert érint. Márpedig ez a film nem élezi a hagyományos német-török ellentétet, hanem épp arról szól, hogy mindannyian emberek vagyunk. Hitünkkel, hiedelmeinkkel és a valósággal együtt… Történelmi, mert egy olyan korról mesél, mely közelmúltunk része. Bepillantást enged általunk kevésbé ismert kultúrák életébe, mindennapjaiba… Végül nagyon mélyen humánus. Mert minden nehézségről és konfliktusról képes humorral és mély szeretettel beszélni.
Nagyon szép a fényképezés. Ahogy folyamatosan váltogatjuk az idő síkokat a múlt és jelen között, változnak a színek, és Canan meséje a család történetéről megjelenik a kisfiú előtt. Szép a zene és az egész mű hangulata nagyon emberi.
A színészek nálunk ismeretlenek, de mind a gyermekek, mind a felnőttek remekül hozzák a figurájukat. Itt senki sem mesterkélt, mindenki természetes, mintha valóban éppen bepillantanánk a nagycsalád életébe… Ez az igazi tehetség.
Igazi élmény ez a film. Legtöbbször nagyon szórakoztató, jókat lehet nevetni rajta. Máskor elgondolkodtató… A temetési jelenet pedig egészen szívbemarkoló. Ahogy a kisfiú képzeletében együtt látjuk a szereplők idős és fiatalkori alakjait, az valóban megható…
Igen. Ez a film az, amiért az embernek érdemes moziba járni. Kár, hogy ezt csak kevesen fogják megtapasztalni…
Értékelés: 1 (Agyhalál) - 10 (Csoda!) skálán: 9 pont - Emlékezetes
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése