Remélj…! Vagy tegyél Csodát!

„Az életünk nem csupán a miénk. Kötődünk másokhoz a múltban és a jelenben. És minden egyes bűntett- tel, vagy kedves gesztussal jövőnk keletkezéséhez járulunk hozzá.” (Felhőatlasz)

Akarácsonyazmiaz? Csak áll ott, olyan kicsinyke és esetlen még, hatalmas elkerekedett szemeiben csillognak a gyertyák fényei, csak néz elámult tekintettel, csak hallgatja a halkan búgó dalokat, csak megszeppent kicsit, csak hirtelen nem is tudja feldolgozni a meseszerű látványt… Mit is mondhatnék? Talán az éjszakai látogatás a jéghideg templomban, ahogy megelevenedik az Emberfia története, a kenetteljes énekek, ahogy a kórus zúg, versek és fennkölt prédikáció, furcsa misztérium egy réges-régi legenda újra átélése, egy mese, egy valóság, a hatalmas gyertyák árnyjátéka az ősi freskókon, az orgona dallamainak mindent betöltő harmóniája, ahogy Angyal szállt el felettünk… Talán a hetekkel ezelőtt feldíszített plázákban durván nyomakodó emberek hatalmas áradata, a véget nem érő vásárlási láz tombolása, hogy még nagyobbat, még gyorsabb hitelre, még mindig semmi sem számít, mert megérdemeljük, ki, ha én nem, hát ennyi mégis csak jár egy megszenvedett év után, majd panaszkodunk, de az később lesz, most csak a harácsolás ősi ösztöne fűt mindenen és mindenkin át… Talán az ünnepi vacsora, az eleddig gondosan rejtegetett hófehér damaszt abroszon sorakozó porcelán tányérokon és kristály poharakon megcsillanó apró fények játéka, az ínycsiklandó ételek és finom italok sora, a süteményekből áradó nehéz fűszerek bódító illata, a békés mosoly az asztal körül ülők arcán, ahogy könnybe lábadt tekintettel élvezik a gyermekek önfeledt örömét… Talán az állandó versengés, hogy az én ajándékom nagyobb, ez több, ez drágább, mert ha nagyobb a doboz, akkor nagyobb a szeretet, mert ha drágább az ajándék, akkor több a szándék, mert nem számít semmi, csak bizonyítani kell, hogy nekem számítasz a legjobban. Semmi több, csak pénzen vett szeretet, csak ne fájna úgy, mikor az első csekk megérkezik, de ez nem számít, mert a mosolyodnak nincsen ára, vagyis van, csak nem számít. Tágra zárt szemekkel küzdünk, hogy jobb eredményt tudjunk felmutatni az örömtelen versenyben… Talán a pillanat, mikor a gyermekzsivaj elül a házban, a kanapéra ülünk, kezünkben csengő pohár, melyben rubint színben játszik az éltető nedű, és a hirtelen támadt csendességben azokra gondolunk, akik már nem lehetnek itt. Régi történetek emlékét éljük újra, mikor még feldíszítettük a fát, amikor még számított, mikor elsírtuk magunk gyermekeink arcán felfedezett gondtalan boldogság láttán, mikor még Nagyi készítette a vacsorát, mikor még együtt voltunk, mikor még én játszottam a mesés játékokkal, mikor még átéltük a Csodát, s mikor még nem kellett könnyet ejteni az Égbe költözöttek emlékére, mikor először gondoltuk, ez az utolsó Karácsony egyedül… Talán a mesterségesen félretett indulatok, mert egy évben egyszer te is kibírod, amikor el lehet felejteni a sérelmeket, mikor meg lehet bocsátani a bűnöket, mikor el lehet engedni az indulatokat, mert a Szeretet ünnepén - egy este erejéig - lehetünk igazán együtt, akár egy család… Talán a Természet szépsége. Sötét éjszakában világító fák díszei, puhán hulló hópelyhek tánca, a nagyokat lobbanó gyertyaláng szikrái, a fagyos külvilágban melegen világító ablakok hívogató látványa… Talán a meghitt pillanatok. Mikor egymáshoz bújva merengünk, nézzük a kicsinyke fát, a csillogó szaloncukros papírokat és nem számít a világ, mert megtaláltalak, mert fogom a kezed, mert gyönyörködöm a szemedben, mert érzem hajadnak illatát, mert remeg a szívem, hogy itt lehetek veled, és bárcsak soha ne múlna el ez a pillanat, bárcsak megőriznénk ezt az estét, ezt a meghitt hangulatot, bárcsak minden este így telne, izzó szenvedélyben, szívet melengető örömben, kezed a kezemben, szemed a szememben… Talán a számadás. Halkan vagy hangosan, egymásnak, vagy csak magamban. Az évről, melyet magunk mögött hagytunk, jó cselekedetekről, és elhibázott lépésekről, kedves emlékekről és bosszantó történetekről. Hogy nyújtottam kezet, vagy elfogadtam, melyet nekem ajánlottak. Hogy ott voltam akkor, mikor kellett, hogy hiányoztam. Hogy adtam, amikor szükséges volt. Hogy elfogadtam, mikor megérdemeltem. Hogy érdemeltem, hogy megérdemelten megérdemeltem. Hogy érdemes vagyok. Hogy nem vártam hálát, vagy köszönetet. Hogy nem számítottam. De te számíthattál rám. Hogy a reflektor hivalkodó fénye helyett tudtam csendesen a háttérben maradni, vad győzelmek babérkoszorúja helyett a békés pálmaágat elfogadni… Talán az önfeledt nevetés. Gyermekekkel, unokákkal, fogadottakkal és édesekkel. Kuporgás a szőnyegen, az új autók versenye, parányi mozdonyok száguldása, egy mesés könyv együtt átlapozása, egy baba megfésülése, egy bűvész trükk komoly előadása, egy új valóság születése, ahogy térdre ereszkedve belépünk a gyermekek birodalmába, ahol minden egyszerű, ahol mindenki igaz és nincsenek hátsó gondolatok, nincsenek sértett félreértések, csak béke és szeretet. Ahol piros a rénszarvas orra, ahol telefonál a Télapó, ahol a következő bögrét ráfoghatod a nyuszira. Ahol szavaidnak súlya, ígéretednek értéke van. Ahol te vagy a hős, az erős, a példa… Talán a nagy érzelmek. Hit, remény, szeretet. Várakozás, meghittség, ünnep. Igaz barátságok, hű szerelmek, boldog családok, kedves tanítványok. Tenni valamit valakiért. Örülni egymásnak, együtt ünnepelni mások sikerét, segíteni, megsegíteni – aki megérdemli, és azt is, aki nem. Tisztelni Mestert, nőt, gyermeket, támogatni elesettet, rászorulót. Jótékony ajándékot cipős dobozba csomagolva, ismeretlennek elküldeni. A feszültséget leengedni, a bánatot félretenni. Megnyugodni, elfogadni és örömmel átélni. Egy gyertyalángban gyönyörködni, a nemes illatokat mélyen belélegezni, szívünkben teret adni az örömnek. Nem felemlegetni a dicső múltat, nem rettegni a vészterhes jövőtől. Csak élni, csak megélni a pillanatot, a békét, a szeretetet… Akarácsonyazmiaz? A Karácsony Te vagy. A Karácsony én vagyok. Ami a szívünkben él. Remélj…! Vagy tegyél Csodát!           

Kőry László Merlin

2013.12.20.