Mint pofon

(„Goodbye Cruel World
I'm leaving you today
Goodbye, Goodbye, Goodbye
 Goodbye all you people
There's nothing you can say
To make me change my mind
Goodbye")

 Pink Floyd: The Wall

 

Mint a visszakézből adott hatalmas pofon úgy csattannak szavaid védtelen arcomon. Egyetlen váratlan ütés, mely a meglepetés erejét kihasználva szédítő sebességgel robban át mindenen. Nyomában érzem, ahogy felserken a dermedt bőr, vércseppek buggyannak elő a vörös csíkokból, és lassan gördülnek lefelé mozdulatlan arcomon. Bénultan állok, váratlan volt a támadás, mindent elsöprő, kivédhetetlen. Meleg cseppek araszolnak bőrömön. Vér vagy könny, ki tudja már, nyomukban, mint maró sav hatására mély árkok keletkeznek, bennük lüktet az élő hús és a fájdalom. Nyilall, mar és lassan eltompítja érzékszerveim. Előbb csak a színek vesznek el. Nem látom a tavasz üde nyomait, nem érzem a világ forgatagának számos árnyalatát, lassan elszürkül minden, érdektelen egyhangúság váltja fel a természet egykoron színpompás díszleteit. Aztán a hangok vesznek ki, csak csendes monoton zúgást hallok már, nem jut el hozzám gyermekek nevetése, asszonyok sikkantása, barátok kézfogásának csattanása. Végül az illatok szűnnek meg. Nem érzékelem a tavaszi fuvallat meleg illatát, nem jutnak el hozzám az ingerek, sem virág, sem fa, sem parfümök olaja nem hat már rám… Csak állok bambán, kicsit megtörve, a váratlan csapás súlya alatt. Kérdeznék, de szavak nem jönnek ajkamra, kiáltanék, de hang nem hagyja el torkomat. Csak állok és nézek mélyen értetlen szemekkel, csak töprengek, magamat marva belülről keresem az okokat, próbálom visszaidézni a félreértett jeleket. De az agyam nem működik, nem veszi a parancsot, a gép nem indul újra, csak kattog tehetetlenül, mint a barázdában rekedt lemezjátszó tű. Tiltakoznék tiszta szívből, megragadnám kezeidet tiszta erőből. Ölelnélek magamhoz szorosan, karjaimba zárnálak, hogy ne félj, a baj elmúlik, és mi itt vagyunk egymásnak. Mi és csak mi, mint a borsó meg a héja - Forest Gump nyomán. De nem tudok szólni, csak állok riadt döbbenettel, és nézem szemeidben az idegen indulatot. Megbabonáz ez a hideg pillantás, megrémít a felém áradó közöny, ez a szenvtelen elutasítás… Hol vannak az érzések? Hol vannak a nagy tervek, a lélekmelegítő mosolyok? Hová tűnt kezed szorításának melege, hol illant el ölelő karjaid puha szeretete? Hol veszett el bőröd illata, ahogy hozzám bújtál, hol keményedett meg tenyered egykor selymesen puha érintése? Kábán álldogálok, lépnék, de minek, vagy mozdulnék, de hová, most minden olyan zavaros, forog köröttem a valóság. Érzem, ahogy az erek megdagadnak a halántékomon, szinte hallom, amint a szívemben zajló háború hangjai lassan egyetlen hatalmas zakatolássá állnak össze, a durva kántálás betölti belsőmet: Miért? Vajon ez a valóság, vagy csak egy lázálom, melyből verítékben fürödve felébredek majd, zihálva kapkodok levegőért, majd megnyugtat, hogy tested melegét érzem magam mellett, s hallom lélegzeted a sötét szobában… Nem, ebből a rémálomból nem lesz ébredés, ez maga a rideg valóság, az egyetlen, és innen már nincs menekvés… Mikor veszett el a romantikus álom? Mikor tört össze a nagy becsben tartott kép? Hogyan történhetett ez? Csak állok tágra zárt szemekkel és nem értem a világot. Miért velem, Uram…? Miért? Hol veszett el a mindennapok boldogsága, hol fakult meg a találkozások lázas izgalma? Hol szűnt meg a heves szívdobogás hangod hallatán, a csendes remegés kezed érintése nyomán? Miért most Uram…? Miért…? Kérdések, kínzó és mindent meggyalázó kérdések, vég nélküli áradat, de nincsenek válaszok. Csak állok csendesen és nézlek… Még haragodban is gyönyörű vagy. De szemeidben valami új érzés villan, valami hideg ellenséges indulat, érzem, hogy távolodsz, pedig mozdulatlanok vagyunk mindketten. Nézem a titokzatos, csodaszép szemeket, birkóznék a jeges indulattal, de nem találok fogást, és érzem, hogy megváltozott minden. Egyetlen pillanat, egyetlen szó, és a hosszú éjszakánként épített álom, mint megriadt madárraj rebben szerteszét a hatalmas térben… Szólnék, marasztalnálak, nyújtanám feléd tehetetlen kezem… De lassan elfordulsz, lépteid súlyosan konganak a kietlen világban. Aztán az ajtóban visszanézel egy pillanatra… Arcodról végképp eltűnt a kislányos mosoly, szemeidben utoljára villan fel egy szikra. Lehetett volna… Megsemmisülten állok, szólni sem tudok, és Te kilépsz az életemből… Hideg csend marad utánad. Fájó magány, csontig hatoló bénultság és gyilkos tehetetlenség. És csend. Végtelen, rideg és személytelen csend. Igaz volt mindez? Vagy csak álom? A csalfa, vak remény játszott képzeletemmel? Jéghideg kérdések acélpengéje döfi át lassan megfáradt szívemet…

Egy mesés történet véget ért…

Egy álom véget ért…

Egy élet véget ért…

2013.04.02.

Kőry László