(„Goodbye Cruel World
I'm leaving you today
Goodbye, Goodbye, Goodbye
Goodbye all you people
There's nothing you can say
To make me change my mind
Goodbye")
I'm leaving you today
Goodbye, Goodbye, Goodbye
Goodbye all you people
There's nothing you can say
To make me change my mind
Goodbye")
Pink
Floyd: The Wall
Mint a visszakézből adott
hatalmas pofon úgy csattannak szavaid védtelen arcomon. Egyetlen váratlan ütés,
mely a meglepetés erejét kihasználva szédítő sebességgel robban át mindenen.
Nyomában érzem, ahogy felserken a dermedt bőr, vércseppek buggyannak elő a
vörös csíkokból, és lassan gördülnek lefelé mozdulatlan arcomon. Bénultan
állok, váratlan volt a támadás, mindent elsöprő, kivédhetetlen. Meleg cseppek
araszolnak bőrömön. Vér vagy könny, ki tudja már, nyomukban, mint maró sav
hatására mély árkok keletkeznek, bennük lüktet az élő hús és a fájdalom.
Nyilall, mar és lassan eltompítja érzékszerveim. Előbb csak a színek vesznek
el. Nem látom a tavasz üde nyomait, nem érzem a világ forgatagának számos
árnyalatát, lassan elszürkül minden, érdektelen egyhangúság váltja fel a
természet egykoron színpompás díszleteit. Aztán a hangok vesznek ki, csak
csendes monoton zúgást hallok már, nem jut el hozzám gyermekek nevetése,
asszonyok sikkantása, barátok kézfogásának csattanása. Végül az illatok szűnnek
meg. Nem érzékelem a tavaszi fuvallat meleg illatát, nem jutnak el hozzám az
ingerek, sem virág, sem fa, sem parfümök olaja nem hat már rám… Csak állok
bambán, kicsit megtörve, a váratlan csapás súlya alatt. Kérdeznék, de szavak
nem jönnek ajkamra, kiáltanék, de hang nem hagyja el torkomat. Csak állok és
nézek mélyen értetlen szemekkel, csak töprengek, magamat marva belülről keresem
az okokat, próbálom visszaidézni a félreértett jeleket. De az agyam nem
működik, nem veszi a parancsot, a gép nem indul újra, csak kattog tehetetlenül,
mint a barázdában rekedt lemezjátszó tű. Tiltakoznék tiszta szívből,
megragadnám kezeidet tiszta erőből. Ölelnélek magamhoz szorosan, karjaimba
zárnálak, hogy ne félj, a baj elmúlik, és mi itt vagyunk egymásnak. Mi és csak
mi, mint a borsó meg a héja - Forest Gump nyomán. De nem tudok szólni, csak
állok riadt döbbenettel, és nézem szemeidben az idegen indulatot. Megbabonáz ez
a hideg pillantás, megrémít a felém áradó közöny, ez a szenvtelen elutasítás…
Hol vannak az érzések? Hol vannak a nagy tervek, a lélekmelegítő mosolyok? Hová
tűnt kezed szorításának melege, hol illant el ölelő karjaid puha szeretete? Hol
veszett el bőröd illata, ahogy hozzám bújtál, hol keményedett meg tenyered
egykor selymesen puha érintése? Kábán álldogálok, lépnék, de minek, vagy
mozdulnék, de hová, most minden olyan zavaros, forog köröttem a valóság. Érzem,
ahogy az erek megdagadnak a halántékomon, szinte hallom, amint a szívemben
zajló háború hangjai lassan egyetlen hatalmas zakatolássá állnak össze, a durva
kántálás betölti belsőmet: Miért? Vajon ez a valóság, vagy csak egy lázálom,
melyből verítékben fürödve felébredek majd, zihálva kapkodok levegőért, majd
megnyugtat, hogy tested melegét érzem magam mellett, s hallom lélegzeted a
sötét szobában… Nem, ebből a rémálomból nem lesz ébredés, ez maga a rideg
valóság, az egyetlen, és innen már nincs menekvés… Mikor veszett el a
romantikus álom? Mikor tört össze a nagy becsben tartott kép? Hogyan történhetett
ez? Csak állok tágra zárt szemekkel és nem értem a világot. Miért velem, Uram…?
Miért? Hol veszett el a mindennapok boldogsága, hol fakult meg a találkozások
lázas izgalma? Hol szűnt meg a heves szívdobogás hangod hallatán, a csendes
remegés kezed érintése nyomán? Miért most Uram…? Miért…? Kérdések, kínzó és
mindent meggyalázó kérdések, vég nélküli áradat, de nincsenek válaszok. Csak
állok csendesen és nézlek… Még haragodban is gyönyörű vagy. De szemeidben
valami új érzés villan, valami hideg ellenséges indulat, érzem, hogy távolodsz,
pedig mozdulatlanok vagyunk mindketten. Nézem a titokzatos, csodaszép szemeket,
birkóznék a jeges indulattal, de nem találok fogást, és érzem, hogy
megváltozott minden. Egyetlen pillanat, egyetlen szó, és a hosszú éjszakánként
épített álom, mint megriadt madárraj rebben szerteszét a hatalmas térben…
Szólnék, marasztalnálak, nyújtanám feléd tehetetlen kezem… De lassan
elfordulsz, lépteid súlyosan konganak a kietlen világban. Aztán az ajtóban
visszanézel egy pillanatra… Arcodról végképp eltűnt a kislányos mosoly, szemeidben
utoljára villan fel egy szikra. Lehetett volna… Megsemmisülten állok, szólni
sem tudok, és Te kilépsz az életemből… Hideg csend marad utánad. Fájó magány,
csontig hatoló bénultság és gyilkos tehetetlenség. És csend. Végtelen, rideg és
személytelen csend. Igaz volt mindez? Vagy csak álom? A csalfa, vak remény
játszott képzeletemmel? Jéghideg kérdések acélpengéje döfi át lassan megfáradt
szívemet…
Egy mesés történet véget
ért…
Egy álom véget ért…
Egy élet véget ért…
2013.04.02.
Kőry
László
Nehéz megszólalni,gombóc a torokban,még így írás közben is. Csodálatos és gyönyörű.Ó. T.
VálaszTörlésNagyon megfogott ez az írásod. Megfogott és fogva is tartott. Sehol nem volt benne hamis hang,elejétől a végéig tudtad tartani a feszültséget, a lendületet. Szép és jó,tetszik, de nem szeretem. Várom, és szeretném nagyon a derűs, boldog, repeső Merlint. Suhints egyet azzal a pálcával, varázsló !
VálaszTörlés